Zbigniew Brzezinski A nagy sakktábla című munkáját 1997-ben írta, néhány évvel a Szovjetunió 1991-ben történt felbomlása után, de a benne leírt geopolitikai gondolatok most az orosz–ukrán háború során kezdenek testet ölteni, tehát nagyon is időszerű, hogy behatóbban foglalkozzunk azokkal a gondolatokkal, amelyek a máltai nagy összeborulástól az atomháború lehetőségének felrémléséig vezettek. Ezt kíséreljük meg a következő cikksorozatban.
Az 1980-as évek közepére a fegyverkezési versenyben való kimerülés és a gazdaság stagnálása nyomán a Szovjetunióban reformok indultak, be, amelyek részben modernizálni akarták a szovjet gazdaságot (peresztrojka – átépítés), részben demokratikusabb légkört kívántak megvalósítani (glasznoszty – világosság, átláthatóság).
A szovjet vasmarok gyengülése nyomán a Moszkva uralmának alávetett kelet-közép-európai országok, amelyek a megelőző évek gazdasági problémái (főleg az eladósodás) miatt maguk is meggyengültek, és a régi politikai vezetés tekintélye és hatalma is megingott, mozgolódni kezdtek. A felerősödő ellenzéki erők demokratikus átalakulást és természetesen a szovjet alávetettségtől való megszabadulást követelték. Az 1989. év során ez sikerült is, a Szovjetunió volt szatelitországai néhány hónap alatt, mint kígyó, a bőrét levedlették a kommunista párt egyeduralmát és demokratikus választások nyomán, ugyan kritizálható hatékonysággal, de polgári demokráciákká alakultak át.
Az átalakulás nyomán napirendre került a német újraegyesítés (ebben a páneurópai piknikkel és a vasfüggöny felnyitásával Magyarország is játszott némi szerepet), és 1989 decemberében a Szovjetunió államfője, Mihail Gorbacsov, aki maga is (de talán még inkább felesége, Raisza Gorbacsova) hitt a polgári demokráciában, Máltán találkozott George Bushsal, az Egyesült Államok elnökével. Megbeszélésükön elsősorban Európa keleti felének demokratikus átalakulása és a német egység megvalósításának feltételei voltak napirenden.
A találkozó nyomán megindultak a német újraegyesítésről, a szovjet csapatok Kelet-Közép-Európából való kivonására vonatkozó tárgyalások, és e megbeszélések során az amerikai külügyminiszter, James Baker határozottan megígérte Gorbacsovnak, illetve a szovjet külügyminiszternek, Sevardnadzének, hogy ha az egyesült Németország a NATO tagja maradhat, a NATO egy centit (eredetiben: an inch) sem mozdul el kelet felé. Ez valóban nincs szerződésbe foglalva, de benne van több helyen a tárgyalásokról fennmaradt emlékeztetőkben és James Bakernek a német kancellárhoz, Helmut Kohlhoz írt levelében, amelyeket az amerikai National Security Archive 2017-ben hozott nyilvánosságra.
A Szovjetunió azonban hamarosan összeomlott, és az amerikai politikai elit körében vita indult meg, részben Amerika új geopolitikai szerepéről, részben a NATO bővítéséről. E vitában jellemző és meghatározó véleménye volt Charles Krauthammernek, aki az amerikai külpolitika meghatározó folyóiratában, a Foreign Affairsben még 1990-ben megjelent cikkében kifejtette, hogy: „Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága, az az erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet nélkül fektetve le a világrend szabályait és kikényszerítve annak betartását.”
Ez a szégyenérzet nélküliség jellemző az amerikai külpolitikára, lehetne idézni például Madeleine Albrightot, aki, amikor az Irak elleni, félmillió gyerek halálát okozó szankciókról kérdezték, azt válaszolta, hogy „megérte”, vagy Hillary Clinton örömét Kadhafi meggyilkolása felett: jöttünk, láttunk, ő meghalt.
A volt szocialista országok már 1990-ben felvették a kapcsolatokat a NATO-val, előbb csak politikai szinten, majd a kapcsolatok gyakorlatiasabbakká váltak. Majd 1991-ben megalakult az Észak-atlanti Együttműködési Tanács, amelyben biztonságpolitikai kérdésekről tanácskoztak. A NATO egyre több gyakorlati programot szervezett az új demokráciák részvételével, végül 1994-ben beindult a békepartnerségi program, amely már a NATO-tagság előszobája volt. Ezután 1997-ben megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások, és 1999-ben három volt szocialista ország (Lengyelország, Csehország, Magyarország) a NATO tagja lett.
Mindezt a folyamatot heves viták kísérték. A Szovjetunió örököse, az Orosz Föderáció egyre nagyobb ellenszenvvel figyelte a fejleményeket, amelyek élesen szembementek a korábbi ígéretekkel, de magában az Egyesült Államokban is volt ellenzéke a bővítésnek. A konzervatív Cato Institute például egy 1996-ban publikált tanulmánya felhívja a figyelmet arra, hogy a NATO terjeszkedése önmagában egy „új Jaltát” eredményez, és Európa újra két ellenséges katonai táborra bomlik, csak a határok tolódnak keletebbre.
Számos amerikai értelmiségi is felhívta a figyelmet arra, hogy a NATO terjeszkedése új hidegháborúhoz fog vezetni. A vitában azonban a NATO bővítésének hívei lettek a domináns erők, közülük is kiemelkedik Zbigniew Brzezinski, aki egy 1995-ben publikált tanulmányában érvel a NATO kiterjesztése mellett, kiemelve ebben Ukrajna függetlenségének és későbbi NATO-tagságának fontosságát. Hogy miért fontos Ukrajna potenciális NATO-tagsága, az Brzezinski két évvel később, 1997-ben publikált, A nagy sakktábla című könyvéből derül ki.
A nagy sakktábla geopolitikai koncepciója ugyanis nagyrészt Halford John Mackinder angol geográfus, akadémikus és politikus 1904-ben publikált szívföldelméletére épül. A geográfus Mackinder geopolitikai elemzésének hatókörét kiterjesztette az egész földgolyóra, amely a szokásos síkbeli kiterjesztésében azt mutatta, hogy Európa, Ázsia és Afrika egymáshoz kapcsolódó kontinensei egy „világszigetet” alkotnak, amelyhez Észak-Amerika és Dél-Amerika, mint külső szigetek kapcsolódnak és vannak még olyan tengeri szigetek, mint a Brit-szigetek és Japán.
A szívföld a világsziget közepén fekszik a Volgától a Jangcéig és a Himalájától az északi sarkvidékig. Bármely hatalom, amely a világszigetet uralja – írta Mackinder –, a világ erőforrásainak jóval több mint ötven százaléka felett rendelkezik. A Szívföld mérete és központi helyzete miatt a világsziget ellenőrzésének kulcsa. Később, 1919-ben Mackinder így foglalta össze elméletét:
„Aki Kelet-Európát uralja, az parancsol a szívföldnek; aki a szívföldet uralja, az parancsol a világszigetnek; aki a világszigetet uralja, az uralja az egész világot.”
Amikor Mackinger ezeket a gondolatokat papírra vetette, a szívföldet Oroszország, illet-ve a Szovjetunió és Kína foglalta el, akik ugyan akarták uralni a világot, de fejletlenségük miatt nem voltak képesek a rendelkezésükre álló erőforrások hatékony kihasználására.
A Szovjetunió összeomlásával a szívföld hatalmas erőforrásaival geopolitikai vákuumba került. Brzezinski elemzésének középpontjában az áll, hogy az Egyesült Államok hogyan tudja kiterjeszteni befolyását erre a központi fekvésű, emberi és természeti erőforrásokban gazdag vidékre, mert aki a szívföldet uralja, az uralja a világszigetet, vagyis az egész világot. De a szívföld uralásához Kelet-Európán keresztül vezet az út, és ezen út mentén fekszik Ukrajna.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
