Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Az olvasás mint szerelmi esemény

Szobakatedra

Az olvasás allegóriáját a kortárs irodalomtudomány által gyakran idézett Paul de Man vezette be az irodalomról szóló diskurzusba. Rous­seau apropóján fogalmazta meg az ítéletalkotás és az érzékelés-észlelés struktúrái közötti szembenállást, eljutva odáig, hogy olvasás helyett csak értékáthelyezés létezik, s az ítélet nem lehet végleges az értelmezések eltérése miatt. Az alapvetésből most csak azt emeljük ki, hogy az olvasás mindig valami másnak az allegó­riája, tehát nem pusztán egy szöveggel találkozunk, hanem a szöveg önálló életre kel bennünk.

Nemrég idéztem Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényét. Posztmodern eljárást alkalmazva a regényegész csupa kezdetből áll, s a fikciós író saját értelmezését is be kell emelni a sajátunkba. „Egy idő óta minden regény, amelynek írásába belefogok, nem sokkal a kezdet után kimerül – akárha elmondtam volna már mindazt, amit elmondani akartam vele.” Ennek a regénykezdetekből álló regénynek egy Olvasó a főszereplője, aki belefut az Olvasónő karjaiba (vagy fordítva), s elindul a vetélkedés az Író és Olvasó között az Olvasónő kegyeiért.

Azzal az allegóriában kiteljesedő metaforával van dolgunk, miszerint a férfi meg akarja hódítani a nőt, az író pedig az olvasóját. Az írás és az olvasás aktusa fölcserélhető egymással: mind a kettő birtokbavétel, hódítás, jelentéstulajdonítás, -értelmezés. S vajon ki és mit olvashat ki a műből? Flannery, a regényben megjelenő író a mű­veit taglaló értekezésről s annak szerzőjéről elmondja: „Fölöt­tébb körülményes magyarázataiból arra következtetek, hogy komoly munkát végez; csak éppen, ha az ő szemével nézem a könyveimet, nem ismerek rájuk. (…) lelkiismeretesen elolvasta valamennyit, de csak azért, hogy megtalálja bennük mindazt, amiről már előzőleg meg volt győződve.” Ő pedig azt várja olvasóitól, hogy olyasvalamit találjanak a könyvben, amiről a szerző nem tud, és az olvasó is éppen akkor tudja meg, amikor találkozik a szöveggel.

Az olvasás tehát megismerés, akár a teremtéstörténetben. Az Olvasó és az Olvasónő testileg is megismeri egymást. „Most hát téged olvasnak. Tested beható olvasás tárgya, működnek a tapintás, látás, szaglás információs csatornái (…) Ezenközben te is olvasás tárgya vagy, Olvasó: az Olvasónő szemlét tart a tested fölött, akárha egy tartalomjegyzéket böngészne át.” S Calvino így építi tovább az allegóriát: „Közben valamiféle kétely vegyül tested olvasatának örömébe, pontosabban fizikai valóságod szöveghű idézéséből támad a rossz érzés, hátha Ludmilla nem mint egységes egészet olvas téged, hanem csak felhasznál, igen, a szövegösszefüggésből kiszakított töredékeket arra használja fel, hogy egy csak általa ismert árnyékpartnert találjon ki magának, tudata egyik homályos zugában; őt betűzi ki, álmai apokrif látogatóját, nem téged.”

Hogy lássuk, nem az értelmezői fantáziánk működik, továbbra is a szöveget hívjuk segítségül, közben a szerelmesek egymást megismeréséről kapunk rajzot: „A könyvolvasás és a szerelmesek (…) egymást olvasása között az a különbség, hogy utóbbi nem lineáris. Belefogunk bárhol, kisebb-nagyobb részeket kihagyunk, visszalapozunk, elidőzünk egy-egy szakasznál, ide-oda kalandozunk a szimultán és divergens üzenetek erdejében, egyetlen ösvényen haladunk tovább megint, kellemetlen perceket élünk át, lapozunk, megtaláljuk a történet fonalát, elveszítjük.” De van iránya a ritmikusan ismétlődő szakaszoknak: fölfelé mutat, a csúcs felé tör; s működik egy ellenkező irányban ható erő is, „hogy újra meg újra megmásszuk ugyanazokat a pillanatokat, visszanyerjük a már eltelt időt”.

S mivel különböző olvasótípusok léteznek, a szerelmi megismerés is eltérő. A regény végén mindenki szeretné a saját hiteles értelmezését megtalálni. Az egyik csak néhány sort olvas el, aztán elméje elkalandozik, eltávolodik tárgyától. A másik sosem fejezi be az olvasást, újra és újra átrág minden könyvet, „újabb s újabb fölfedezésekre vágyva, hisz meglehet, találok még valamit a mondatok rejtett zugaiban”. A harmadik is újraolvasó, de folyton olyan érzése van, mintha először olvasná az adott könyvet.

„Vajon én változom egyre, s látom meg azokat a dolgokat, amiket előbb nem vettem észre?” – teszi föl a kérdést. A negyedik szerint minden könyv „része lesz annak az általános és egyetemes könyvnek”, mely olvasmányaink összessége. A legfőbb könyv létrejöttéhez viszont „minden egyes könyvnek át kell lényegülnie, kapcsolatba kell kerülnie az előzőleg olvasottakkal, azok folyományává, illetve kifejtésévé, illetve cáfolatává, illetve jegyzetévé, illetve szövegmagyarázatává kell válnia”. Az ötödik olvasó is egyetlen könyv felé halad, de nem létrehozni szeretné azt, hanem az emlékeiből rekonstruálni. A hatodik az aktus előtti izgalmat szereti, számára „az olvasást megelőző perc a legfontosabb. Olykor már a cím is vágyat ébreszt bennem egy olyan könyv után, ami tán nem is létezik.” – Elég tehát az olvasás ígérete a képzelet meglódulásához.

A hagyományos befogadó így szól: „Én csak azt szeretem olvasni a könyvekben, ami le van írva bennük, és a részleteket összekapcsolom az egésszel; és az egyik könyvet elválasztva tartom a másiktól, aszerint raktározom el őket az emlékezetemben, hogy miben különböznek egymástól, s mi bennük az új; és legfőképpen szeretem elejétől végig olvasni a könyveket.” Az elmélkedéseket a hetedik szakítja félbe, mondván: nem feltétlenül az a természetes, ha minden történetnek van eleje és vége. „Régen az elbeszélés csak kétféleképpen végződhetett: kiállván minden próbát, a hős és a hősnő összeházasodik, vagy meghal. Minden történet végső mondanivalójának két arca van: az élet folytonossága az egyik, a halál elkerülhetetlensége a másik.”

Ekkor dönt úgy az Olvasó, hogy elveszi feleségül az Olvasónőt, s együtt kezdenek hozzá saját könyvük megalkotásához. Eredetileg az Író szerette volna őt meghódítani, de végül az Olvasó győzött. Mindig az Olvasó győz.

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Időzavarban

ĀFricska. Mikor felrévedtem, eszembe sem jutott a naptárra nézni, viszont – napi rutinból – azonnal a laptopom után nyúltam, politikai híreket, cikkeket keresve

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Gyöngyösi, a Jobbik szürke kaméleonja

ĀHa Vona volt a megalkuvás nagy­mestere, Jakab pedig a párt ökle, akkor Gyöngyösi Márton a Jobbik kaméleonja, hisz mindig beleolvadt az éppen aktuális, jobbról balra tartó, folyton változó ideológiai környezetbe