Restség

Az ismert jogszociológus, akinek számos megnyilatkozásában találkozhatott már a tisztelt publikum a magyar jobboldal, a Fidesz és Orbán Viktor bírálatával, nagyjából függetlenül attól, hogy éppen kormányon volt, vagy ellenzékben politizált, most kimondta a tutit: választáson nem lehet legyőzni a kormánypártokat. Kész. Rezsim van, pártállam, beszegelt ajtók, ablakok, hiszen „az uralkodó párt felszámolta maga körül az összes alternatívát”.

Már az is elég furcsán hatott, amikor a választásnak hatalmas önbizalommal nekifutó, majd talán a mértéktartó elemzők várakozását is alulmúló, méretes vereséget szenvedő baloldal egynémely politikusától hallhattunk ilyen mondatokat április 3-a után. (Rögzítendő: azoktól, akiknek a megváltozott körülmények között egyedül célravezetőnek hitt összefogás – utóbb kiderült, inkább csak a látszata – megteremtésére is tizenkét évre volt szükségük.) Mert ha igaz lenne, ugye, azzal saját létüket ítélnék értelmetlennek. De különösen érdekes ezt azon szellemi világ reprezentánsától hallani, amelyik az eltelt bő három évtized alatt végig ott volt a baloldali politika mögött. Lekövette a folyamatokat, részt vett és vesz az értelmezési harcokban, ha kellett, tanácsot adott, ha kellett, bármit megmagyarázott, ha kellett, frontharcossá változott, támadott vagy védett igény szerint, ha arra volt szükség, alternatív valóságot kreált.

„Különböző eszközökkel semlegesítette a politikai ellenfeleit, kivonta alóluk a gazdasági és társadalmi tereket. Monopolizálta azokat a forrásokat, amelyekkel politikai tevékenység folytatható, csakúgy, mint a médiát” – olvasom, és nemigen tudom eldönteni, mi zavar jobban, a mondatokban kifejezésre jutó féligazság vagy az a szellemi restség, amelyik inkább armageddont kiált ahelyett, hogy önvizsgálatot tartana, és megpróbálná erre rávenni a vele egy platformon álló politikusokat is.

Nyilván a felemás rendszerváltoztatás, a ránk terülő posztkommunizmus meg a hajdani SZDSZ sokszor megmagyarázni akart árulása – amivel négy év után felnyitotta a diktatúrát működtetők politikai karanténját – miatt alakulhatott úgy, hogy a magyar baloldal azt hihette, privilégiuma van az ország vezetésére. Időnként ugyan történhet nem várt gikszer (mint 1998-ban), elveszíthet egy választást, de elég diabolizálni az ellenfelet, a 20. századi múlt szörnyűségeit rá tapasztani, „hazudni reggel, éjjel meg este”, a rend helyreáll, a magyarok visszaemelik a hatalomba, s aztán megy minden tovább a maga rendes kerékvágásában.

Minden határ átléphető, minden norma megsérthető, hiszen „meg lehet magyarázni”, mert vannak a talonban mértékadó személyiségek, akik majd jól elmondják, miért van teljesen rendben, ha jó kormányzati teljesítmény ellenére egy arcátlan kampánnyal meg lehet buktatni egy vezetést, elmondják a hazugságról, hogy igazság, a leleplező beszéd meg a retorika csúcsává változik.

Csak közben mintha elveszett volna a tudás, hogy a politika összetett valami. Nem csak forma, akarat és/vagy juss. Az is, de mellette tartalom is, ami nem baj, ha valamilyen kapcsolatban van a valósággal. No meg személyiség. Aki hiteles, akiről elhihető, hogy képes vezetni az országot. És ne felejtsük el a legfontosabbat: tanulás. Amíg ezeket nem sikerül produkálni, addig persze esély se nagyon van. Lehet ezt a kormánytöbbség nyakába varrni, de azzal – a tapasztalatok szerint – előre lépni egy centit se lehet, sőt.

(A szerző lapszerkesztő)