Czopf Áron

Vélemény és vita

Houellebecq – az egyetlen kortárs író

A lendületesen iszlamizálódó Franciaországot leíró Behódolás cselekménye 2022-ben játszódik, éppen a francia elnökválasztás idején. Ez a könyv már számos tekintetben profetikusnak bizonyult

Bizony, egyetlen kortárs író van: Michel Houellebecq-nek hívják, és Franciaországban él. Nem vitás, hogy mások is írtak az elmúlt évtizedekben fontos könyveket, és mások is értek el minőségi sikereket az irodalmi alkotás terén. Mindehhez diszkrét mosollyal gratulálunk. Houellebecq szövegei azonban nem azért érvényesek, mert díjakat lehet értük átvenni, hanem mert közvetlen kapcsolatban állnak a jelenkor alapérzületével.

Mindig érdemes figyelni arra, amit mond, a sokak által már egyéb kampánytémák és divatok mellé temetett Behódolást is ideértve, könyvei elsőrendűen aktuálisak maradnak még akkor is, amikor a közbeszéd már réges-rég új témák felé vette az irányt, és megfeledkezett az író által felvetett problémák fontosságáról. Jellemző, hogy Houellebecq-et egyszerűen „botrányírónak” nevezik, ami azt jelentené, hogy szinte véletlenül vette szárnyaira a hírnév, összejött neki egy provokáció, vagy hogy kellően vulgárisra sikerült egy poénja. Pedig nem ez a helyzet.

Michel Houellebecq egyedülálló kortársiasságának köszönheti sikerét – s bár ez igen nagy szó, vele kapcsolatban is megkockáztatható a contemporain capital megnevezés –, amelyet az irodalomtörténet André Gide-ra használ.

Ez azt jelenti, hogy a szerző egy korszak főtanúja, ha úgy tetszik, ő „az első számú kortárs”, egy kortárs a kortársak között. Molnár Tamás Voltaire-ről írja – természetesen némi negatív felhanggal –, hogy effajta meghatározó tanúja volt a 18. századnak és ugyanezt a címet tartja igaznak Sartre-tal kapcsolatban, ha a 20. század második felére gondolunk.

Mindkét megállapítás pontos, annyira találó, hogy hirtelenjében nehéz is lenne más szerzőt kiemelni, Voltaire vagy épp Sartre helyére állítani, hiszen a legtöbb író kifejezetten rendetlen viszonyban állt korával, önként vállalt vagy kényszerű időszerűtlenségük pedig csak igen ritkán talált utat az örök igazságok felé, vagy vezetett karakteres állításokhoz. Így adódik, hogy nem sokan követelhetik maguknak a contemporain capital rangját. Ma is csupán azok a szerzők jöhetnek szóba, akik korunk elevenére tapintanak. Houellebecq egészen biztosan ilyen.

Ha a „jó ízlés” szempontjait mérlegelnénk, azzal Voltaire és Sartre is csak rosszul járna, de Houellebecq-et is rövid úton diszkvalifikálnunk kellene. Itt semmiképpen sem ez, hanem egészen más kell hogy legyen a szempontunk: valaki vagy társa a kornak, vagy nem. Erről van szó, és az ilyen értelemben vett eminens kortársiasság sosem azt jelenti, hogy az író műveit néhány évszázad múltán már orgonakísérettel fogják recitálni. Persze nem is azt jelenti ez a jelenidejűség, hogy szerzőnk mindenben egyetértene az éppen életben lévő nyárspolgárok többségével. Egy másik kiemelkedő kortársunk, Giorgio Agamben találóan írja, hogy „akik túlságosan illeszkednek saját korukhoz, akik tökéletesen és minden ponton megfelelnek neki, nem kortársak, pontosan azért, mert nem sikerül látniuk a kort, nem képesek szilárdan a korra szegezni tekintetüket”.

A kortársi mivolt éppen ezért nem pusztán kronológiai kérdés, hanem egy magatartást, a jelen közszellemére irányuló beleérző képességet jelent. Ennyit arról, hogy a nihilista, ironikus, kiégett stb. Houellebecq milyen értelemben tekinthető az egyetlen igazi kortárs írónak.

Az összes művében ugyanaz a kiindulópont: egy absztrakt, nyitott társadalom, amelyben atomizált egyéneket látunk. Nincsenek közöttük szilárd kapcsolódások, nincsenek társadalmi struktúrák, egyszerűen a semmiben lebegnek. A nem ritkán öncélúnak tűnő pornográf jelenetek – amelyek persze elbeszélői szempontból szerencsésen lazítják fel a könyvek szerkezetét – erről az elidegenedett életformáról szólnak. Hiányoznak az állandó kapcsolatok, elveszett a régiek egyszerű, nyugodt derűje – helyette mindent ellepett a szexuális vergődés. A másik nem képviselője szolgáltatja a transzcendencia pótlékát. Nemisége, ez a testi mivoltából adódóan kézzelfogható rejtély és idegenség – akármilyen ismerős is, a boldogság ígéretét a végsőkig képes lebegtetni az elkerülhetetlen kiégés előtt.

Houellebecq könyveiben erre használják egymást a különböző nemű individuumok, akikről persze megemlíthető, hogy egy bizonyos technikai értelemben férfiak és nők, csak épp ennek semmi jelentősége. Nem számít, mert a posztmodern ember úgysem szexel, csupán szexualizálódik, nem veti be lényét semmilyen tényleges aktivitásba, nem bonyolódik autentikus emberi viszonyokba, hisz az irigységen és az altesti gerjedelmen kívül képtelen valódi érzéseket átélni. Elveszíti ősei hitét, és kihull minden társadalmi szerepéből, minden rendből. Sikeresen senkivé emancipálta magát.

Az Elemi részecskék, az Egy sziget lehetősége, a Behódolás és a Szerotonin – hogy csak a kiemelkedőbb regényeket említsük – mind az 1968-as generáció kudarcáról szóló művek, amelyekben mindig ugyanaz is történik, habár minden történetben másképp: adott egy atomizált, haragra, szeretetre és büszkeségre képtelen, nyitott társadalom, amely reménytelenül kérődzik a semmin. A formát kereső transzcendenciaigény egyszer az iszlám előtti önkéntes alávetéshez (Behódolás), más esetben transzhumanizmushoz és nagy vonalakban egy promiszkuitást hirdető, ufóhívő szexkultusz világvallássá válásához vezet (Egy sziget lehetősége).

Ez a két alternatíva az összeroppanás szélén álló Európa és a globálisan szétfolyó Amerika jövőjét engedi sejtenünk, habár egyre inkább úgy tűnik, hogy Európa sem menekülhet el az Egyesült Államok végzete elől, nem olyan időket élünk, amikor megengedhetnénk magunknak a saját dekadenciát, a saját alkony és halál luxusát. Akárhogy is, ha Houellebecq fikciói közelebb állnak a valósághoz, mint bármi, amit a híradóban láthatunk, annak egyszerű oka van: ő elmélyült és érzékeny módón törekszik rá, hogy a kortársunk legyen, jóllehet ez a legtöbb esetben ösztönösen is jól megy neki, a hírszerkesztők viszont nem kortársaink, és ez különösebben nem is zavarja őket. Elnézést, de ezért nincs értelme úgynevezett híreket olvasni.

Houellebecq könyvei még néhány más okból kifolyólag is aktuálisabbak, mint más „médiatartalmak”. A lendületesen iszlamizálódó Franciaországot leíró Behódolás cselekménye 2022-ben játszódik, éppen a francia elnökválasztás idején. Ez a könyv már számos tekintetben profetikusnak bizonyult, s ha több beteljesülést már nem is várunk tőle, lényegi üzenetét – az európai kultúra kiüresedését és az individualista társadalom összeomlását – illetően hajszálpontosan írja le a nyugati civilizáció válságát.

Ez nem minden: szerzőnk a Szerotonin című könyvében a sárgamellényes mozgalom jelenségét vetítette előre, ami már tényleg arra csábít, hogy a politikai elemzések helyett lassan átszokjunk a regényekre. Ilyen előzmények után nagy kíváncsisággal várhatjuk Houellebecq legújabb, Anéantir (Megsemmisíteni) című könyvének magyar kiadását. Terjedelmi és egyéb, például könyvpiaci okokból feltehetően még várnunk kell egy ideig, de megéri: korábbiakhoz hasonlóan ez a történet is a közeli jövőben játszódik. Ha nem ér minket valamilyen váratlan baleset, még a mi életünkben.

Hogy miért fontos Houellebecq? Miért érdemes olvasni? Hangsúlyozom: nem kötelező – hiszen a különféle megbotránkozásokért nem vállalhatok felelősséget –, egyszerűen érdemes. Az ízlésvitákat félretéve azt mindenképpen ki lehet mondani, hogy a szerző az elmúlt tíz évben a nyitott társadalom egyik jelentős kritikusává nőtte ki magát. Témái, a kulturális talajvesztés, a szabadon felcserélhető elemekre épülő fogyasztói társadalom erkölcsi kifulladása, valamint a ’68-as szexuális mozgósítást követő frontösszeomlás ugyanúgy az európai valóság lényegi elemeit alkotja, ahogy a társadalmi szolidaritás felbomlása és az eszmények lejáratódása is.

Az evilági reményeket és a haladáspártiság agresszív optimizmusát, úgy tűnik, lassan egy egészen más korszellem váltja fel. Voltaire és Sartre őszintétlen fecsegése nem is olyan régen egyértelműen kínossá vált, épp ezért nem is ők a kortársaink, hanem Houellebecq, ismét hangsúlyozva: nem kronológiai, hanem szellemi értelemben.

Kétezerhuszonkettőben, még az új regény megjelenése előtt érdemes elolvasni a Behódolást. Kivételes helyzet, hogy ezt a regény jelenidejében tehetjük meg, amikor a cselekmény játszódik. Végezzük hát el a reflexiót, tántorodjunk meg a civilizációnk peremén, érezzünk együtt azokkal a tipikusan houellebecq-i karakterekkel, akik elszalasztják a szent evilági megnyilatkozását, sőt még a mélyebb esztétikai sejtelmeket is, nézzünk végig e látszólag üdvképtelen emberek nyomorán, és reméljük, hogy innen csak fölfelé vezet az út, mert ez a jelen.

A szerző halála után a könyvei pedig, amelyek a válságot írják le és mélyítik el, előbb-utóbb emlékezetre méltó irodalmi produktumokká válnak. Valószínűleg akkor már más tétje és más jelentősége lesz a könyveiben kifejtett gondolatoknak. Ma annál a felismerésnél tartunk, hogy az üresség intenzív megtapasztalása, a hiány belátása az első mozzanat. Így helyezkedünk készenlétbe valami másnak az eljövetelére. És – tehetjük fel a kérdést – mi mást is jelent kortársnak lenni a narratív interregnumban, az átmeneti kulturális vákuum korában?

(A szerző eszmetörténész)

Kapcsolódó írásaink

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

Ha egy téli éjszakán…

ĀA kánikulában a fajsúlyosabb olvasmányokkal való időtöltésre is nehezen veszi rá magát az ember – bántja szemét a hófehér lapot fölhasító fény, és inkább a „könnyűséggel” szeretne töltekezni

László Tamás

László Tamás

Röptessük gyermekeinket!

ĀAz államnak és az önkormányzatoknak a meglévő üres lakásállományuk egy részéből létre kell hozniuk egy ifjúsági lakásalapot, amely a szülői otthon elhagyását segíti, meghatározott be- és kilépési feltételekkel