Vélemény és vita
Gyilkos semmiségek
Alexandr Szolzsenyicin írja le Gulag-könyvében, hogy a sztálini tisztogatások alatt a letartóztatások, a deportációk és maga az elnyomás milyen logika alapján vált a mindennapok részévé anélkül, hogy az emberek fellázadtak volna ellene
álláspont
Szerinte a terror, ha lebontottuk alap-építőelemeire, akkor olyan, szinte ártatlan jelenségekből tevődött össze, amivel nem is volt értelme szembeszegülni. Banális apróságokból, amelyeket az ember szinte nem is észlelt, apró semmiségekből, amiről a polgárok úgy gondolták, ezért nem kell kockáztatniuk. De végül ezekből a semmiségekből tevődött össze a milliókat elpusztító terror, amelyben generációk sora élt állandó félelemben, méltóságától megfosztva.
Remélem, nem neheztel rám a kedves olvasó, amiért bátorkodom egy orosz író gondolataival bevezetni a cikket most, hogy az orosz kultúrát itt felvilágosult kontinensünkön en bloc betiltottuk, és a Hattyúk tava feketelistázásával harcolunk Putyin ellen. De ez a jelenség is épp egyike azon apró „semmiségeknek”, amelyeket ha megfelelő mennyiségben és rendszeres gyakorisággal ismétlünk meg, egy olyan diktatúrát tudunk belőle kovácsolni, amilyet még Szolzsenyicin sem látott.
Csepp csepp után: csak egy videót nézetnek meg velünk a munkahelyünkön, ahol tudatalatti faji előítéleteinkről beszélnek, csak betesznek egy nemileg semleges mosdót gyermekeink iskolájába, mert jó, ha van. Hírportálokon letiltják egy-egy bevándorlást elemző kommentünket, a Facebook pedig küld egy figyelmeztetést, amiért azt írtuk, hogy a férfiak nem lehetnek terhesek. Mindezt túléljük, az élet megy tovább, több is veszett Budán, nemde?
Csakhogy egy szép napon felébredünk, és tudatosítjuk, hogy félünk. Nem valamitől, valakitől, egyszerűen csak félünk. A sztálini rezsimnek sem az volt a célja, hogy azt a néhány millió embert elhurcolja, és meggyilkolja, hanem az, hogy a fennmaradó több tízmillió féljen. Ha elfordulunk a sok kis semmiségtől, konfrontációra nem méltó apró jogfosztásoktól, amelyeket ma az Európai Unió és más globális hálózatok oktatás, szoldiratiás, diverzitás vagy más néven akarnak ránk erőszakolni, ez igen hamar összeadódik.
Ma már nem kell Szibéria, marhavagon, gumibot, elég egy „rasszista vagy” bejegyzés a Facebookodon, egy „homofób” bélyeg a munkahelyi gyűlésen, és mindennek vége, amit eddig építettél. Nyugaton úgy kerülsz ma a társadalom perifériájára, hogy még csak vádirat sincs vagy indoklás. Ahogy az angolok mondják, az „üvegplafon” – nem látod, de feljebb mégsem tudsz emelkedni.
Ezen apró semmiségekkel, kis kényelmetlenségekkel, amivel a diktatúra a legalapabb szinten építkezik, ezekkel a kis csatákat nekünk kell megvívnunk. Nem engedhetjük, hogy néhány évtized szabadság után újra egy semmiségekből összetapasztgatott diktatúra lepje el az országot.
A rendszerváltozást megélt generációnkban még sok régi ösztönünk tiltakozik az ellen, hogy épp a hajdan szabadság földjének megálmodott nyugati irányból érkezik ez a sok kis embertelen semmiség. De a Nyugat ma már nem lehet az a követendő modell, amely mintájára érdemes lenne még egy magyar jövőt kialakítani, bármilyen nehéz is ezt kimondani. Átrendeződés alatt áll a világ, egy paradigmaváltás szemtanúi lettünk.
De fel kell ismernünk azt, hogy a nagy civilizációk törékeny, pici pillangószárnyakból állnak, nem pedig megkérdőjelezhetetlen monolitikus örök igazságokból. Tradíciók, történelmi hősök, szülők tisztelete, etikett, udvariasság. Egyenként ezekkel könnyű szembeszállni, de ha mindezt összefogjuk egy polgári tudatban, nincs a nyugati tébolyodott eltörlés kultúrájából érkező semmiségeknek mire tapadniuk.
(A szerző újságíró)