Több, mint film

Az eset annak idején jól példázta, mennyire más az ingerküszöb a nyugati és a közép-európai világban, a háborúkon, forradalmakon, megszállásokon, diktatúrákon, padlássöpréseken, rendszer- és kormányváltásokon, kirúgásokon, feketemunkán szocializálódott magyar hírfogyasztó nem értette, hogyan lehet ilyen hamar feladni, és főképp miként kényszeríthet a kilátástalanság valakit arra, hogy saját sorsát másokon bosszulja meg.

Nagyon máshol van az az ingerküszöb ott és itt. Ezért nem értettük egymást 2015-ben, a migrációs válság kitörésének idején sem. Amíg a magyar kormány következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy betartsa és betartassa a menedékkérelemmel és a bevándorlással kapcsolatos uniós jogszabályokat, és ebben a hazai lakosság jó része is támogatta, addig a balliberális média és politika nyomása alatt álló, a hirtelen feltűnő NGO-k által megtévesztett nyugati polgárok, sőt a Nyugaton élő magyarok egy nagy csoportja is lelkesen skandálta az új mantrát arról, hogy segíteni kell. Szó sincs arról, hogy Európa nyugati felében buta emberek élnének, egyszerűen mások a reflexek.

A kommunista megszállásból kimaradó, a háború utáni munkaerőhiányt bevándorlással pótoló, ezért nyitottabb társadalmakban a hirtelen és növekvő számban érkező menekültek feltűnése elsőre nem tűnt rendkívüli dolognak. De mindössze két-három évvel később már láthattunk olyan bajor filmet, amelyben a müncheni értelmiségi házaspár arról beszélget otthonában, hogy talán hiba volt 2015-ben olyan lelkesen tapsolni a Keletről érkezőknek a pályaudvaron. (Érdekes, hogy miközben a fősodrú német média folyamatosan a brüsszeli kottából játszik, a filmgyártás igyekszik kibeszélni az egyre növekvő mértékű problémát. No-go zóna ügyben érdemes megnézni a Berlin kopói/Dogs of Berlin című sorozatot a Netflixen.)

A napokban terjedő hír, hogy Nyugat-Európában rohamosan változik a háborús helyzet megítélése. Miközben a magyar kormány február 24. óta azon a véleményen van, hogy ebből a háborúból ki kell maradni, sőt összeurópai érdek, hogy az egymással szemben álló feleket mielőbb kibékítsék az uniós országok, a Nyugaton megszólalók – a szakértők szerint amerikai nyomásra – egymást túllicitálva igyekeznek ötleteket bedobni arra, hogy a világ hogyan kényszerítse térdre Oroszországot.

Putyin országa azonban egyelőre nem tűnik megrendültnek, a kieső nyugati kereskedelmi tranzakciókat Keleten pótolja, közben pedig kezdenek kiszivárogni az adatok az ukrán veszteségekről, a dezertálásokról, a sikertelen műveletekről. A nyugati polgár vélhetően úgy volt ezzel a súlyos konfliktussal, ahogy az Osztrák–Magyar Monarchia lakója az első világháború első heteiben: odamegyünk, és győzünk. Mire a falevelek lehullanak, hazatérünk – mondogatták akkoriban. Most már a német, a francia, a holland is érzi, amit a békés Európában olyan sokáig nem kellett éreznie: elszabadultak az árak, az élet még a jóléti társadalmakban is egyre drágább, meg kell gondolni, mire költ az ember, sőt bizonyos dolgokról le is kell mondani.

A háború már nemcsak a tévében van, meg az interneten, hanem itt, a valóságban, már nemcsak egy társasági téma, hanem a valóság. Növekszik az elégedetlenség. Hogy ez milyen hatással lehet az európai döntéshozókra, még nem tudjuk. De nyilván mind abban reménykedünk, több történik annál, mint hogy kibeszéljük a problémát egy jól sikerült filmben.

(A szerző lapszerkesztő)