A probléma neve: totális médium

Zászlóhajtás a transzhumanista Elon Musknak. Konzervatívok, centrumpártiak és klasszikus libe­rálisok az alakzatban. A díszelgő egység káprázatosan forgatja töltetlen fegyvereit, miközben néhány civil ünnepélyes és örömtől vibráló hangon arról beszélget, hogy most végre hazatalál a globális nagytőke a jobboldalra. Erre a vélekedésre kár is az időnket pocsékolni.

Mindenesetre valahogy így néz ki a magyar közbeszéd, mióta Elon Musk bejelentette, hogy szándékában áll megszerezni a Twittert. Rá akarja tenni a kezét a nyugati civilizáció legnagyobb konszenzusgépezetére. Fölöttébb tiszteletreméltó. Ha teheti, privatizálni fogja az angolszász világ első számú véleménygyárát. Imponáló. A gyarmatokon minden-ki vigyázzba is vágta magát annak rendje és módja szerint, hiszen ha a politikai problémák politikai megoldását tranzakciókkal is el lehet kerülni, a posztmodern ember mindig megkönnyebbül. Igazán köszönjük, Mr. Musk!

Úgy tűnik, a jobboldal félreérti a helyzetét. Valójában a nyugati médiával nem az a probléma, hogy „baloldali” kezekben van, hanem az, hogy olyan mértékben centralizált, hogy az már strukturálisan teszi lehetetlenné a tényleges véleményszabadság érvényesülését. A techóriások szétzilálják a hagyományos értelemben vett közvéleményt, amely korunkban a jobboldal legfőbb támasza lehetne, ennek megítélése viszont nem pártállás vagy ízlés, hanem józanész kérdése.

A Facebook- és a Twitter-jelenség lényegét nem tartalmi, hanem strukturális szempontból érdemes megragadni. Létrejött a totális médium, amely nem előállítja a tartalmat, hanem integrálja, közvetíti és menedzseli azt – minden véleményt, társadalmi impulzust piacosít és ártalmatlanít, miközben működését liberális jelszavakkal támasztja alá, amelyek utoljára a 19. századi nyomtatott röplapok idején voltak aktuálisak. A globális nagytőke azt ígéri, hogy biztosítja számunkra a véleményszabadságot (Musk) és összeköt bennünket egymással (Zuckerberg), miközben a Twitter és a Facebook működése, nem tartalmi, hanem strukturális szempontból elfogadhatatlan: mindkét felület napról napra pusztítja a véleményszabadság alkotmányos kereteit.

Vessünk egy pillantást a magyar Alaptörvényre! „Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét” – ez olvassuk a IX. cikkben és a szemünkben ez messzemenően helyesnek is tűnik. Ezenfelül azt találjuk itt, hogy államunk „biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit”. Nem csak elismeri és védi tehát a vélemények sokszínűségét, hanem hatalmi apparátusán keresztül még arra is vállalkozik, hogy maga biztosítsa egy szabad, heterogén és egyoldalú külső befolyásoktól mentes politikai nyilvánosság keretfeltételeit.

Ezt az ígéretet olvassuk az Alaptörvényben, miközben nyilvánvaló, hogy a magyar állam jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy ilyet ígérhessen. Az alkotmányjogászok napestig vitatkozhatnak az idézett passzusok tartalmán, de ahhoz aligha férhet kétség, hogy a demokratikus közvélemény technológiai feltételei ma kívül esnek a magyar állam hatókörén.

Ebben a helyzetben kapjuk a hírt, hogy a globális nagytőke – amelynek jobb keze nem tudja, mit tesz a bal – végtelen jótékonyságában vállalta, hogy biztosítja számunkra is a globális véleményszabadság feltételeit. Mivel a Twitter hazánkban nem vált döntő tényezővé az internetes nyilvánosságban, legfeljebb azt remélhetjük ettől, hogy tartalompolitikájának esetleges fellazítása nyomásként hat majd arra a felületre is, amely viszont túszul ejtette a magyar politikai nyilvánosságot. A Facebook kihívása a konkurrens által természetesen kívánatos lenne, de ne áltassuk magunkat, ez sem jelent kiutat a totális médiumok zárt világából.

A politikai nyilvánosság keretfeltételeit a politikának kell megteremtenie. Musk itt nem segíthet és a szép szavakon túl nem is valószínű, hogy segíteni akar. Személyében messiást látni transzpolitikai sóvárgás csupán, amelynek nagy hagyományai vannak hazánkban. Gondoljunk csak arra, amikor a magyar közvélemény alig száz éve Lord Rothermere-től, a brit lapmágnástól várta a trianoni békediktátum revízióját, vagy legalább azt, hogy megfelelő nyilvánosságot kaphat a magyarok sértett igazságérzete. Ilyen, amikor egy politikai problémára a külföldi médiától és a külföldi tőkétől várunk megoldást.

Általában elmondható, hogy a kívülről remélt megoldások az említett transzpolitikai sóvárgás körébe tartoznak. Nem véletlenül vált közmondásossá az amerikai segítségnyújtás (hiánya) 1956 kapcsán. De gondolhatunk a liberális vágyak citadellájára, Brüsszelre is, hogy végre belássuk: nincs olyan magyar probléma, amelyre a megoldás kívülről érkezne.

Mielőtt tehát elhelyezzük a babérkoszorút Elon Musk homlokán, engedjenek meg még egy kérdést. Lehet-e a centralizált globális médiahatalom a megoldás a centralizált globális médiahatalom problémájára? Várhatjuk-e a technokrácia legyőzését magától a technokráciától? Ezek a kérdések nem a jobboldali vagy baloldali véleményklímát illetik. Még csak tartalmi kifogást sem kívánok emelni velük korunk uralkodó eszméivel és az azokat befolyásoló irányzatokkal szemben. Itt egészen másról van szó – nem lehet elégszer hangsúlyozni – egy strukturális kérdésről.

A mostani csalóka remények és identitáspolitikai fantazmagóriák nem kedveznek a felismerésnek, hogy a totális médiumok uralma és globális jelenléte minden országban politikai problémát jelent, hogy ezek a hegemóniagépezetek még a legkedvezőbb esetben is potenciális fenyegetést jelentenek a véleményszabadságra nézve, hogy magánosítják a köznyilvánosságot, bekerítik a diskurzust és kiüresítik a véleményszabadság alkotmányos garanciáit. Kellemetlen, de ezeket a problémákat bizony nem lehet csendes tranzakciókkal elintézni, ide politikai megoldás kell.

(A szerző eszmetörténész)