Bogár László

Vélemény és vita

Mindhalálig háború?

A háború 111-ik napján sem tudjuk, hogy azok a globális hatalom-tektonikai erők, amelyek e háború legmélyebb „generátorai”, mit is akarnak valójában

Mi több, az is elképzelhető, hogy ők maguk sem tudják ezt, mert nem „konkrét” forgatókönyvként megfogalmazható elképzeléseik vannak, hanem egyetlen stratégiai céljuk a világnak mint komplex rendszernek a minél rendezetlenebbé tevése.

Valójában minden ezzel kapcsolatos „konkrét” kérdés szellemi csapdába csalhat minket. A „konkrét” ugyanis valami „kézzelfogható”, valami, ami a jelenségek szintjén valamilyen „biztonságérzetet” ad, hogy ja, ha valami „konkrét”, akkor jó, mert akkor már tudjuk, hogy mit és hogyan kellene gondolnunk róla. Érthető, bár nem menthető e kicsit (nem kicsit, nagyon) gyermeteg vágyunk, hiszen jó volna, ha egyszerű és könnyű lenne az életünk, ha a jelenségek szintjén is érthető és áttekinthető volna a világ, de nem az. (Érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy az angol nyelvben a „concrete” első jelentése az, hogy beton, vagyis a sivár, unalmas, szürke semmitmondás szimbóluma.)

Ám ennek a felszínen ukrán-orosz háborúnak látszó konfliktusnak a lejátszástechnikai szintjén horrorként kavargó jelenségörvények között hánykolódva nemcsak hogy nem érthetjük meg a lényeget, hanem abban lehetünk egészen biztosak, hogy ezen a szinten hibás és alkalmatlan következtetésekre jutva bele is süllyedünk az indulatörvényekbe.

Egy-két absztrakciós szinttel mélyebbre leszállva azonban azt látjuk, hogy a hanyatlóban lévő amerikai világbirodalom számára már legalább egy évtizede a legfőbb stratégiai cél az eurázsiai együttműködés Európa, Oroszország és Kína között kibontakozóban lévő rendszerének a szétrombolása. Ennek pedig az a könnyen átlátható oka, hogy egy ilyen komplex rendszer lényegé­ben „okafogyottá” tenné az amerikai birodalom létét.

Ennek érdekében már két évtizede szervezi a „csinált” forradalmakat Kína és Oroszország közvetlen környékén, a „közel külföldön”, ami Kína esetében Tajvan és Hongkong, Oroszország esetében Ukrajna, Fehéroroszország, a Kaukázus és Közép-Ázsia. Ez utóbbi „proxy”, vagyis Közép-Ázsia igazi „bingó” lehetne számára, mert itt egyúttal szembe is lehetne vezetni egymással Kínát és Oroszországot. Az eurázsiai együttműködés mindhárom tagját egyenként meggyengíteni és a köztük kibontakozó együttműködési felületeket szétroncsolni, talán így fogalmazható meg az amerikai birodalom legfőbb stratégiai célja.

Ez eddig érthető és logikus, ám felmerül a kérdés, hogy vajon ha ez ennyire logikus, és a birodalom ennyire semmibe veszi Európa, Oroszország és Kína együttműködésre irányuló érdekeit, akkor miért nem tett semmit a három érintett entitás annak érdekében, hogy összehangoltan kíséreljék meg e számukra végzetes stratégia célok beteljesülését. Sajnos nincs megnyugtató válasz erre a teljesen kézenfekvő kérdésre, részben a komplex tudás, részben az intellektuális bátorság és morális tartás hiánya lehet az, ami az összehangolt fellépést lehetetlenné tette, teszi.

Ám feltehetőleg van egy olyan szintje is ennek a folyamatnak, amit nem igazán tudunk áttekinteni, mert nem „látunk rá” arra a szellemi energiaörvénylésre, ami az amerikai birodalom feletti globális hatalmi szuperstruktúrában összpontosul. Mi több, e szuperstruktúra léte sem bizonyítható, legalábbis közvetlenül semmiképpen nem. Talán a „fekete lyukhoz” lenne hasonlítható, ami eleve nem detektálható, ám létéhez mégis elég bizonyíték az, hogy a környezetében lévő kozmikus objektumok mozgásából arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ott mindenképpen „kell lennie valaminek”.

A statisztikus termodinamika tudománya például azzal foglalkozik, hogy ha egy önszabályozónak feltételezett szuperkomplex rendszerben „gyanúsan” sok nem véletlen eloszlású mozgást észlelünk, akkor fel kell tételeznünk egy olyan eddig „ismeretlen” tényezőt, amely a komplex rendszer belső dinamikájának alakításában fontos szerepet játszik.

Vélekedhetünk tehát úgy, hogy a mintegy nyolcmilliárdos népességű emberiség a maga kétszáz országával és tucatnyi több ezeréves nagykultúrájával egy olyan szuperkomplex rendszer, amely önszabályozó, ám, ha ebben a rendszerben újra és újra felbukkannak olyan mintázatok, amelyek nem véletlenszerűek, akkor ezek mögött mégis csak feltételeznünk kell egy olyan „rendező erőt”, amely anélkül vesz részt a rendszer dinamikájának meghatározásában, hogy ez „látható” volna. És az is teljesen logikus feltételezés lenne, hogy azért nem akar „látszani”, mert így döntéseinek következményeiért semmilyen felelősséget nem kell vállalnia, hisz aki nem látszik, az „nincs”, és egy „nem létező” erőről bármit feltételezni merő összeesküvés-elmélet, amely mögött tudatlanság és/vagy gyűlölet húzódik meg.

Jelen helyzetünkben azonban, vállalva megbélyegzésünk kockázatát, azt kell feltételeznünk, hogy az egyre inkább globális háborúvá kiszélesedő konfliktus nem valami szuperkomplex rendszer spontán önszabályozásának következménye, hanem egy olyan „láthatatlan” szuperstruktúráé, amelynek egyetlen vélhető célja most a szuperkomplex rendszer „visszabontása”. Egész egyszerűen azért, mert ő maga is elveszteni látszik az ellenőrzést a „kezéből kifutó” rendszer felett.

Ezért egy „mindegy, csak ártson” logikával mindent megtesz annak érdekében, hogy a rendszer belső „rendjét” szétroncsolja, és ezzel a rendezetlenségét fokozza. Ha ez így van, az nem jó hír, mert semmit nem tudunk arról, hogy ez a komplexitás-visszabontás meddig tarthat, és kire milyen csapásokat mér majd. Készenlét és nyugalom egyszerre kellene.

(A szerző közgazdász)

Kapcsolódó írásaink

László Tamás

László Tamás

A lejáratás anatómiája

ĀEgy hatékony országimázs hallatlanul jelentős kulturális tett és innováció volna!

Őry Mariann

Őry Mariann

Jó tanács

Ā„Putyin halálos beteg, az orosz hadsereg a padlón van – hogyan szépíti a nyugati média az ukrajnai helyzetet” – ezzel a címmel közölt publicisztikát a napokban a Neue Zürcher Zeitung