Vélemény és vita
Fekete képernyő
Paradoxon, de igaz: minél nagyobb erőfeszítést fejt ki Amerika és Európa Oroszországgal szemben, annál nagyobb a veszélye, hogy az oroszok egyre közelebb nyomulnak felénk
Fekete a képernyő. A százhuszonkilences csatorna. Ezen néztem pár hónapja az orosz adást. Híreket, stúdióbeszélgetéseket. Aztán egy fekete képernyő maradt. Zavarba ejtett. A készülék hibájára gyanakodtam. Tényleg nem gondoltam, hogy politikai okokból ennyire brutális cenzúrával van dolgom. A cenzúrát az Európai Unió vezette be, s ennek Magyarország is a része. A magyar döntést megértettem, más – ennél direktebb kérdésekben – épp elég konfliktust vállalt a kormány. A szolgáltató azóta kiírta, hogy az Európai Unió rendeletének megfelelően határozatlan időre felfüggesztették az orosz csatorna közvetítését. Néha még mindig oda kapcsolok, mert nem akarom elhinni, ami történik. Megkerestem az interneten az orosz híroldalt, amire gyakran hivatkoztak. Leblokkolva.
A kör bezárult: más vélemény nem juthat el az európai polgárokhoz, ahhoz a néhány százalékhoz sem, aki egyáltalán venné a fáradságot, hogy több forrásból próbáljon tájékozódni. És ez a legalapvetőbb európai érték lábbal tiprása. A szabadságé. A tájékozódás szabadságáé. A véleményalkotás szabadságáé. Így szokott kezdődni. Ha gátolják a vélemény szabad megalkotását, gátolni fogják azt is, hogy – ha mégis megalkotjuk –, elmondjuk. Képviseljük.
Nem kell ezt tovább magyarázni. Én magam is, miképpen éltesebb polgártársaim Közép-Európában, életem jelentős részét olyan politikai rendszerben éltem le, amely pontosan ezt a módszert alkalmazta. Éppenséggel orosz megszállás alatt. Döntő többségünk gyűlölte ezt a rendszert, s bukásakor nagy örömmel vetette bele magát a szabadság adta információs bőségbe. Abban a rendszerben voltak kiskapuk.
Ilyen volt a Szabad Európa, vagy akinek ez tetszett, a Rádió Tirana. Én mindkettőt hallgattam. Egyszerűen, mert érdekelt. Amit nem hallgattam, mert tudtam, éreztem, hogy minden szava hazugság, az a megszállók rádiója volt. Mert aki tiltja a másféle véleményt, az fél tőle, az rejteget valamit, talán éppen az igazságot. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Szovjetunió ezt miért teszi. Na de most az Európai Unió? Nyilvánvaló?
A dolog számomra azért bonyolult, mert szakmai életművem döntő többsége a magyarországi (kommunista) diktatúra aljas módszereinek, eszközeinek és cél-jainak bemutatásáról szól. Legyen szó akár a második világháború utáni demokráciakísérlet felszámolásáról, a Rákosi és Kádár nevével fémjelzett korszakokról, a forradalom leveréséről stb. A kommunista diktatúra megteremtése, működtetése vagy éppen ez ellene felkelő nép leverése csak és kizárólag a szovjet birodalom „segítsége” révén valósulhatott meg.
Annak magja Oroszország volt, a népnyelv nem is nagyon tett különbséget, amikor megfogalmazta legfőbb követelését: Ruszkik haza! Örültünk nagyon, amikor ez megtörtént, s azt reméltük, hasonló helyzetbe többé nem kerülünk. Nemcsak olyan értelemben, hogy az oroszok többé nem jönnek vissza, de úgy is, hogy hasonló eszközöket már nem kell elviselni. S most meglepetten érzékelem magamon, hogy egy cseppet sem érdekel a CNN, ellenben hiányolom az orosz adót. Pedig a hatályos orosz törvények szerint akár be is börtönözhetnének, mert nem az elvárásoknak megfelelően ítélem meg a Vörös Hadsereg magatartását. (Magyarul nem felszabadítónak, hanem megszállónak látom és láttattam. Igaz, személyes sorsokra lebontva soha nem tagadtam meg a felszabadító teljesítményt.) Valami nem stimmel.
Természetesen nem a teljes „igazságot” keresem egyik mé-diumban sem. Gyanakvó vagyok. Ennek hagyománya van errefelé. Az esélyt keresem, hogy valamivel közelebb jussak az igazsághoz. Meg lehet látni egy tekintetben, egy gesztusban, a háttérben, még a hazugságban is. Még abban is ott az igazság, csak fel kell ismerni. Negyven éve sem gondoltam, hogy a Szabad Európa mondja „az” igazságot. S hogy most hiányzik az orosz adó, az is elsősorban a CNN elképesztő torzításainak, egyoldalúságának a hibája. Az oroszok érthetően egészen más alapállásból vizsgálják a háború kérdését, mint az ukránok.
Megírtam ezt már e hasábokon (Orosz világ, 2022. április 16.), nem akarom megismételni. Nem azonosulok a céljaikkal, ahogy az ukrán kormány céljaival sem, s legkevésbé azokéval, akik a háborút kiprovokálták, fenntartják, finanszírozzák. Elképeszt az európai vezetők (tisztelet a kivételnek) rövidlátása, vaksága vagy éppen nagyon is tudatos aljassága. Ennek szimbóluma számomra a fekete képernyő a százhuszonkilences csatornán. A többit értem. Minden tiszteletem Henry Kissingeré, aki kimondta, hogy a háború befejezéséhez milyen út vezet. Ő már meg merte mondani. Túl van mindenen, kilencvenkilenc éves. Vajon fent van-e az ukrán halállistán?
Paradoxon, de igaz: minél nagyobb erőfeszítést fejt ki Amerika és Európa Oroszországgal szemben, annál nagyobb a veszélye, hogy az oroszok egyre közelebb nyomulnak felénk, s egyszer csak megjelennek a Kárpátoknál, sőt Záhonynál. Kissinger tudja: területeket kell átadni, mert ha nem, az oroszok előbb-utóbb egész Ukrajnát megkívánják. Akár annak árán is, hogy az egész országot romba dönti a háború. S akkor megint minket alakítanának pufferzónává, mint 1945 után. De hát mi ezt ismerjük! Jártak már itt. Itt is felejtkeztek.
Nem is csak Záhonynál, de Budapestnél és Nemesmedvesnél is. Negyvenötben, ötvenhatban. Sokba került nekünk a német „segítség” is 1944-ben és a szovjet „felszabadítás” is 1945-ben. Meg az amerikai bombázás – az is a szabadság nevében. Romok – Budapest romjai – s a szellemi, anyagi és biológiai erők olyan mértékű megrablása, amit mai napig nem hevertünk ki. S azután a szabadság bajnokai de hamar elfelejtették a mi szabadságunkat! Negyvenhétben, ötvenhatban egy kisujj se mozdult az érdekünkben.
Vajon most, ha úgy alakulna, megmozdulna az a kisujj? Vagy maradna a „jegyzékváltás”, parttalan vita mindenféle csillogó termekben. Hiába, a mi történelmi tapasztalatunk, hogy csak magunkra számíthatunk. S jól tesszük, mert a „baráti segítség” meg a „testvéri felszabadítás” – és ez nem paradoxon – mindig az ellenségeinktől jött. Sokan belehaltak. S a megmaradókat még meg is bélyegezték. Ezért hát, hogy idegen érdekből, külső nyomásra mi már sem orosz, sem semmilyen golyó elé nem megyünk. Kevesen vagyunk. Annál többet érünk. De az a fekete képernyő!
Megérteném a cenzúrát, ha az Európai Unió háborúban állna Oroszországgal. Lehet, hogy így van, csak én nem tudok róla? Nem kötik az orromra? Vagy attól tartanak, vétót kiáltanék? Seprűnyelet ragadnék, és elzavarnám a sok háborús uszítót, alamuszi kis gyilkos széplelket? S jönne velem Wiliam, Günther, Pierre, Giuseppe s mind a többiek százmillióan. Jönne-e, ez itt a nagy kérdés.
Mert hiszen fogalmuk sincs, mi történik ott messze keleten, s főleg miért? S itt miért megy fel a benzin ára? Miért az élelmiszeré, a fűtésé, autóé. S aztán: miért nincs benzin, élelmiszer, fűtés, sem autó. Mi történik? Persze, az oroszok. Sötét a képernyő – nem, mint itt nálam –, villódzik, színes, változatos, csak éppen sötétséget áraszt a szellembe, lélekbe. Zenebonás butítás, sunyi uszítás, „szigorú” szank-ciók és ügyeskedő kufárok; fegyverek, homlokba nyomott pénzek, temperamentumos polákok; dal- és filmfesztiválok.
Nagy a feladatunk ma, olyan feladat, amelyet most, ha egyetlenegyszer meg tudjuk csinálni, históriaian fogja megköszönni nekünk a világ. Józanságba zökkenteni Európát! Mert kizökkent, kiugrott a helyes állapotából, a helyes kerékvágásból. Először a lelke zökkent ki a rendelt sodrából, elveszítve biztos fogódzóit. Ezzel jártak testi bajok, s ezt megsínylette a szellem is. Lassan történt, évszázadok kellettek hozzá.
A nagy rázkódások sem segítettek, a nagy világmegváltások, erőszakkal – cenzúrával – ideig-óráig kicsikart uralmak. Pózok, mint ez az álságos angol térdeplés. Hány ilyet láttunk, s hányat kényszerítettek ránk is. Csodálkoznak, hogy lelkünk, szellemünk kizeng a hamis kórusból. Nem baj: addig élünk, amíg szép igazunk kihangzik a széllel. S ez az, ami talán a józanságba visszazökkenti a világot.
(A szerző történész)
