Értékek, felelősség

Sokan kommentálták már az egykor Friderikusz Sándor készítette interjút vérmérsékletük, világnézetük és/vagy politikai meggyőződésük szerint, én itt két részletet emelnék ki, két olyan témát, amely máig meghatározza a magyar életet.

Az egyik a média. Ma, amikor már a katatonitásig hozzászoktunk, hogy a hazai és brüsszeli baloldal tizenkét éve mantrázott vádjai között makacsul újra és újra előkéredzkedik a sajtó szabadságának úgymond hiánya, ami egyik fundamentuma lenne elméletileg a jogállamiság magyarországi leépülésének éppen úgy, mint az ellenzék választásról választásra romló, egyébként lényegében értékelhetetlen teljesítményének, szóval ma különösen tanulságos kicsit visszanézni az időben, eszünkbe idézni a bő negyedszázaddal ezelőtti állapotokat.

„Amíg az embernek jól megy a szekér, és általában jókat írnak és mondanak róla, addig nem figyel arra a közegre, amely őt közvetíti a hallgatók és a nézők felé. De amikor elkezd rosszul menni a szekér, akkor az ember nem tudja, hogy most akkor mitől van a zavar. Én hibáztam-e, a közeg torzít, amelyen keresztül eljutok a választókhoz? A választók változtak meg esetleg, szóval a rendszer miért nem működik, vagy miért nem úgy működik, mint régen?” – mondja a miniszterelnök a régi interjúban egy olyan jelenségről, amelyben először vált teljesen nyilvánvalóvá a rendszerváltoztatáskor ügyesen magánosított, értő módon megszervezett, magától értetődően „független” magyar sajtó valódi természete.

Aki élt már akkor, az emlékezhet, aki nem, annak viszont muszáj elmondani: a Fidesz politikusai egészen addig a posztkommunista média kedvelt, reményteljes fiatal politikusoknak láttatott szereplői voltak, ameddig a párt politikája illeszkedett a SZDSZ megjelenítette, sajátságos magyar liberális elvárásokhoz, ám miután konzervatív irányba mozdultak el, hirtelen páriává, megsemmisítendő ellenféllé lényegültek át, akikkel szemben bármilyen eszköz használata megengedhetővé vált és használatba is vétetett.

Először lebbent fel függöny, és derült ki, nem számít sem személy, sem teljesítmény, a posztkommunista sajtót sokkal inkább hajtja az ideológiai harc, mint a valóság megmutatása és értelmezése. Így visszanézve egyszerre nevetséges és arcátlan az a felvetés (a Demokratikus Koalíció részéről különösen, hiszen soraikban ott ügyködnek még az egykori mozgalmárok), hogy az áprilisi választás nem felelt meg a demokratikus követelményeknek, és a kormány törvénytelen a média helyzete miatt. Ezen logika alapján az 1990-es választás kivételével nem volt demokratikus választás és törvényes kormány Magyarországon. Persze az egész felvetésnek nincs semmi értelme, hacsak nem az emlékezetvesztés terének újbóli és újbóli létrehozása vagy karbantartása, mert azon belül lehet eladni, hogy mindig minden ok nélkül teremtődik meg, és nincs felelőssége sem az ellenzéki politikának, sem a baloldali szellemi világnak.

A másik, ami ezzel szorosan összefügg, az értékek és a felelősség. Azzal akarja a riporter szembesíteni Orbán Viktort, hogy jobbra mozdulva kvázi feladta az elveit ő és a Fidesz is. Válaszul a miniszterelnök azt mondja, megváltoztak az országot feszítő kérdések és az ő személyes nézőpontja is, már nemcsak magáért, egy családért is felelősséggel tartozik. A politika valamilyen aspektusában értékválasztás és értékek érvényre juttatása a világ változó feltételei között. Plusz még valami: felelősség a rábízottakért. Ez az, amivel a magyar baloldalnak nem sikerült megismerkednie az elmúlt harminc évben.

(A szerző lapszerkesztő)