102 éve(s) fájdalom

Egy valamivel több mint ezer­esztendős, nem kevés megpróbáltatást átélt ország, egy valamikori európai nagyhatalom vált szinte egyik napról a másikra közép-euró­pai kis országgá, amely magyar nemzetiségű lakóinak mintegy egyharmadát, területének – Horvátország nélkül – kétharmadát veszítette el.

Napjainkban is megfogalmazódik a kérdés: miért alakult így? Mit követtek el a Magyar Királyság és annak lakói, hogy ily büntetést róttak ki rá? Sokan és sokféle magyarázattal élnek. Kik a döntéshozókat – okkal és joggal – kárhoztatják, mások – az önkritikát szinte váddal felérően – a magyarok „bűneit” emlegetik. Oktatáspolitika, nemzetiségi kérdés, felsőbbrendűség (?) és még sok minden más.

Vannak, akik a határainkon kívül élő nemzettársainkat is okolják, mondván: miért nem akarnak jó állampolgárai lenni a – csak részben helyesen utódállamoknak nevezett – szomszédos országoknak. Természetesen ilyenkor mindig eljön az is, hogy 1920-ban négy országgal volt szomszédos Magyarország, ma pedig héttel. Az 1920-ban meghúzott – és 1921-1922-ben némi kiigazítást nyert – határok az évtizedek során módosultak, csak egy volt szinte állandó: a minden szomszédos ország és Magyarország határa, igaz 1947-ben az akkori Csehszlovákia még megszerzett három magyar települést, stratégiai érdekekre hivatkozva.

Az egykoron négy – ma már hét – szomszédos országban élő magyarok száma az idők folyamán jelentősen csökkent. Megszorítások, természetes (?) és kényszerasszimiláció, kitelepítés, tömeggyilkosságok.

Hosszú évtizedeken keresztül róluk – a határainkon kívülre került magyarokról – nemigen szóltak, nemzetközi fórumokon fel nem szólaltak. Ők magukra maradtak, mi pedig kevesebbek lettünk – érzelmekben és lélekben is.

Az 1945 utáni első, valóban szabad országgyűlési választás után 1990-ben megalakult kormány elnöke, Antall József miniszterelnök állt ki a nagy nyilvánosság elé a sokszor – de nem minden esetben pontosan – idézett mondataival, amelynek a lényege az volt, hogy a határainkon kívül élő magyarok is hozzánk tartoznak. Ő közjogi értelemben 10 millió magyarnak lett a miniszterelnöke, lélekben pedig 15 millióé.

E mondataiért nem kevés támadást kapott, de állta, ahogy állták a megpróbáltatásokat azok is, akiknek számos esetben nem volt más bűnük, mint a magyarságuk, és azért megvetés, kirekesztés, meghurcoltatás, kényszermunkatábor, szabadságvesztés lett a „jutalmuk”.

E „jutalmakat” nem szabad feledni! Megbocsátani lehet, felejteni szabad, de emlékezni kötelességünk!

Ezért is fontos, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja ne csak egy „letudandó” nap legyen a különböző napok – fák, madarak, stb. – napok sorában, hanem emlékeztető és emléket állító nap, amely során mindenki aki számára a magyar szó még jelent valamit elidőzik egy kicsit a múltunkban és azt mondhatja a költővel, hogy „annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.”

(A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója)