Akadály

Nem a név- és téttelen trollkodás és nem a valóságalapot nélkülöző, elfogult hírek és vélemények miatt, ilyenek – ha nem is ekkora tömegben – mindig is voltak. Ha felidézek magamban régi estéket, amikor ültem nagyanyám és szomszédasszonyai mellett az utcán a kapu melletti lócán, eszembe jutnak a beszélgetéseik, hát azok sem nélkülözték a csípős, tendenciózus véleményeket és a világ működését faék egyszerűségűre redukáló teóriákat. Ám ezeknek megvolt maguk a helye, nem váltak közösséget szervező erővé, nem állítottak a maguk praxisából mértéket vagy éppen bontottak le még meglévőket.

De nem ez a legnagyobb gond, még csak az sem, hogy teljesítmény és felelősség nélküli „influenszereknek” mondott valakik alakítják egydimenzióssá a létezést – bár amikor az igen népszerű rapper-műsorvezető „korpás költőkkel” vicceskedik, akkor azért feltolul bennem néhány nyomdafestéket nemigen tűrő kifejezés –, hanem a megértés igényének az elvesztése, a saját buborék otthonosan meleg öntudata, ahol kérdések már nem, csak válaszok vannak. Így válik az ember lassan a korlátlan szabadság ígérete mellett a legkilátástalanabb rabság öntudatlan elviselőjévé.

Szóval sokszor gondolom ezt, aztán elolvasom valamelyik komoly lap komoly szerzőjének komoly cikkét, és rá kell jönnöm, a közösségi média pont úgy működik, ahogy működhet, felnagyítja, megsokszorozza azt a fajta metódust, amelyik a világunkat eluralta. Már rég nincs arról szó, hogy egy jelenséget, helyzetet meg kellene vizsgálni, mielőtt következtetéseket vonunk le belőle.

Itt van Kim Lane Scheppele The New York Timesban megjelent cikke, amelyik a magyar és az amerikai politikai helyzet közötti hasonlóságot próbálja bemutatni az olvasóknak a CPAC (Konzervatív Politikai Akció Konferencia) szervezet Budapesten tartott rendezvényének ürügyén. Elméletileg sokáig kutatott Magyarországon a Princeton Egyetem professzora, hogy mit, az ebből az írásból nem nagyon derül ki, mert a cikk tulajdonképpen nem más, mint Orbán Viktornak a lassan unalomig sorolt érvekkel történő diabolizálása. Szerinte a magyar miniszterelnök úgymond a megtorlás politikáját vezette be.

Nem tudom, mikor járt nálunk Scheppele, nem tudom, akikkel beszélt, azok vajon megmondták-e neki, mikor állt fel először állami hivatal az előző kormány intézkedéseinek vizsgálatára, mikor kezdődött az úgymond elszámoltatás. Vajon hallotta-e Keller László nevét? Esetleg Berkecz Mária esetét, ha már a megtorlás politikájáról fejti ki a véleményét? Lehetne sorolni az írás bájosabbnál bájosabb kitételeit, amelyek negyed- vagy legjobb esetben is féligazságokat rendeznek a szokásosan igen egyszínű képpé. De legszebb talán, különösen két hónappal a választás után az, amelyikben kijelenti: „Hogy van-e a politikai büntetésnek határa: Trump megtapasztalhatta, hogy a választásokon le lehet váltani a zsarnokokat. Ezek a fékek azonban azt feltételezik, hogy még működik az alkotmányos kormány.

A magyarországi ellenzék ahhoz, hogy választás útján győzzön, hatalmas akadályokkal küzd, köztük az egyoldalú médiakörnyezettel és a csaló szabályokkal.” Eszerint az alkotmányos működés bizonysága csak az lehet, ha választáson leváltják a kormány. De mi van, ha a választók nem akarják? Akkor mivel van baj, a berendezkedéssel, a működéssel, a demokráciával vagy az emberekkel?

Akad persze, amiben Scheppelének igaza van, az ellenzék tényleg hatalmas akadályokkal küzd(ött), de azt messze nem a médiakörnyezet vagy a szabályok jelentették, hanem a saját alkalmatlansága. Ez viszont bármilyen berendezkedésben akadályt jelentene.

(A szerző lapszerkesztő)