A magyar hősökről és emlékük megőrzéséről

Az 1924. évi XIV. törvénycikket, amely „az 1914/1918. évi világháború hősi halottjai emlékének” megörökítéséről szólt, 1924. május 20-án hirdették ki. A nemzet e törvénycikkel (is) fejet hajtott a sokáig csak Nagy Háborúnak nevezett világégés magyar(országi) hősi halottjai előtt. Több százezer elesett, hadifogságban odaveszett és eltűnt családjai kaptak ezzel a törvénnyel némi gyógyírt a nehezen – vagy soha be nem – gyógyuló sebeikre.

A törvényalkotók – és a végrehajtásról gondoskodó minisztérium (amely akkor a kormányt jelentette) – a hősi halottakról történő megemlékezést minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapjára „írta elő”. De elő kellett-e írni az emlékezést? Biztatni kellett-e az ország lakosságát, hogy fejet hajtson a hősi halottak emlékművei, emléktáblái előtt? Nem.

Ahogy nem kellett „kivezényelni” az iskolák tanulóit sem az emlékezésekre, mivel a tanárok és diákok is érezték és tudták, hogy az emlékezések színhelyén van a helyük. Egyetértés volt abban – társadalmi állásra, vagyoni helyzetre, felekezeti hovatartozásra tekintet nélkül –, hogy a Hazáért – akkor szinte mindig csupa nagybetűvel – életüket áldozók emléke tiszteletet érdemel. Háborús hadirokkantak, legénységi állományúak, tartalékos és hivatásos tisztek kitüntetéseikkel az egyenruhájukon tisztelegtek egykori bajtársaik emléke előtt.

A törvény alig valamivel több mint húsz esztendőt élt. A Hősök Emlékünnepe 1945 után a „feledés” homályába került. Szórványos adatok vannak arra vonatkozóan, hogy néhány településen 1945 májusában – alig másfél hónappal a magyarországi harcok befejeződése után – még megemlékeztek a hősi halottakról. Csendesebben, visszafogottabban és gondolva azokra is, akik 1938 és 1945 között veszítették az életüket a háborúban, a másodikban.

Nem tévedés, nem elírás az 1938-as évszám. A magyar királyi Honvédségnek már 1938-ban, majd 1939-ben is voltak személyi veszteségei. A Felvidék, majd a Kárpátalja visszacsatolása során estek el katonák, ahogy 1940-ben Észak-Erdély és a Keleti Országrészek visszatérte, illetve a délvidéki harcok során, 1941-ben.

Az elesettek nevét az első világháborús hősi emlékművekre gondolták felvésni, de a történelem úgy alakult, hogy 1941 és 1945 között a második világháborúban részt vevő Magyar Királyság elesett, eltűnt katonáinak neve már nem fért volna fel a régi emlékművekre, emléktáblákra.

Az újabb nagy háború, amely a korábbi Nagy Háborút messze felülmúlta, sok százezer magyar hősi halottat, hadifoglyot, eltűntet, sebesültet, elhurcoltat követelt. Az ő emlékük megőrzése hosszú időn keresztül csak lélekben, a különböző felekezetek templomaiban elmondott imákban őriztetett meg. A vesztesnek nem volt joga gyászolni, emlékezni, fejet hajtani. Igaz, az utóbbit lehetett, de csak akkor, ha a győztesek hősi halottjai előtt hajtott fejet, mert a győztesek halottjai hősök voltak és igazak, a mieink pedig a legjobb esetben is csak áldozatok.

S lehetnek-e a veszteseknek is hősi halottjai? Lehetnek, mert a háború törvényei szerint a fegyveres harcok során elesett katonai hősi halott, ahogy a háborús sérülése miatt később életét vesztő katona is.

Az első világégés után a győztesek és a legyőzöttek is gondozták az elesettek sírjait, emlékhelyeit, nemegyszer a kölcsönösség alapján. Vallották azt az elvet, amelyet sokszor és sokan megfogalmaztak már: az elesett katona már nem ellenség többé.

E gondolat, a kölcsönös tisztelet és főhajtás a második világháborút a vesztesek oldalán befejező Magyarország esetében évtizedekre eltűnt.

A második világháború befejezését követően csaknem hat évtizedet kellett várni arra, hogy az akkor még Magyar Köztársaság Országgyűlése több mint háromnegyed évszázaddal az 1924. évi XIV. törvénycikk kihirdetése után megalkossa a 2011. évi LXIII. törvénycikket, amely „a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről” szól.

A törvénycikk azoknak állít emléket, akik a honfoglalás és az államalapítás óta fegyverrel vagy anélkül harcoltak Magyarországért, a nemzet védelméért, és ha kellett, vértanúságot vállaltak a hazáért. Ezért is érezte az Ország-gyűlés kötelességének, hogy „…tisztelettel adózzék azok emléke előtt, akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért”.

S hogy volt-e értelme mindazon áldozatoknak, amelyet eleink a hazáért hoztak? Úgy vélem igen! Ha ők – sok százezren az évszázadok során – nem tették volna meg azt, amit lekiismeretük diktált, amit haza, a család és a szülőföld megvédése érdekében tettek, akkor nem biztos, hogy itt élhetnék még a Kárpát-medencében.

Nekik (is) köszönhetjük ezt, és a köszönet együtt kell hogy járjon a főhajtással, az emlékezés virágainak, gyertyáinak, koszorúi­nak elhelyezésével és a hazáért haltak emlékének megőrzésével.

Minden esztendő májusának utolsó vasárnapján – amely egykoron a Hősök Emlékünnepe volt, de ma már a Gyermeknapé is – szálljunk egy kicsit magunkba, öltözzünk ünneplőbe, és vegyük számba mindazon családtagokat és számunkra ismeretleneket, akik eleink, közülünk valók, és létezésünket nekik (is) köszönhetjük. Legyen áldott az emlékük!

(A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója)