Ellenségem ellensége

A nyugati védelmi szervezet – már ha az ukrajnai háborúban való részvétele után még lehet ennek nevezni – vezetőinek magabiztossága egy pillanat alatt elszállt, amikor Ankara nemet mondott a már jó előre elkészített tervre.

Recep Tayyip Erdogan azt nehezményezte, hogy a két északi állam aktív támogatásban részesíti a hazája területén az állam ellen hosszú ideje gerillaháborút folytató, egyszerre a marxista–leninista ideológiát és a szeparatizmus politikáját is valló Kurd Munkáspártot (PKK) és annak szíriai és iraki fiókszervezeteit.

A török elnök szerint most pedig az várják tőlük, hogy tárt karokkal fogadják be a NATO-ba az általuk terrorcselekményekkel vádolt személyeknek menedéket adó országokat.

A magukat üldözött szabadságharcosoknak valló menedékkérők valójában sokat tettek azért, hogy az elmúlt majdnem négy évtizedben legalább ötvenezer embert megöljenek Törökországban.

A török vétó után elkezdődött a szokásos nyugati „maszatolás”, azt állítva, hogy nincs olyan bizonyíték, amely azt támasztja alá, hogy a Finnországban és Svédországban élő kurdok – közülük hatan a stockholmi parlament tagjai – kapcsolatban voltak/vannak a PKK-val. Dehogy nincs, a szükséges dokumentumokat Ankara már rég megküldte az illetékes fővárosokba, több személy kiadatását is kérte, de a legtöbb esetben még csak választ sem kapott. Sőt, azok az országok, amelyek most egy szövetségi rendszerbe szeretnének Törökországgal kerülni, fegyverembargót léptettek életbe Ankara ellen, mert az megszállta Észak-Szíriát 2016 és 2019 között, éppen a PKK ottani szervezetének a határaitól való távol tartása érdekében. Amerika pedig, amely most oly állhatatosan támogatja a két északi ország NATO-csatlakozását, jelentős fegyverszállítmányokkal is támogatta a kurd milíciákat.

És akkor még a legjelentősebb ellentmondásokról nem is beszéltünk, mint például a gyakran emlékezetzavarban szenvedő Joe Biden – jelenleg is valami ilyesmi történhetett – amerikai elnök 2016-ban mint alelnök terroristacsoportnak nevezte a PKK-t, és az Iszlám Állammal hasonlította össze, az EU pedig terroristalistára tette a Kurd Munkáspártot.

Akkor mégis hogyan kaphattak menedéket olyan kurd személyek Nyugat-Európában, akikre rávetül a terrorizmus gyanúja? A világ szerencsésebb fele most ugyanazt a kétszínű játékot folytatja, amelyet jelenleg az ukrán háborúval kapcsolatban is tesz. Meredek az összehasonlítás? Lehet. De a NATO és az EU a 2014-es, a kijevi Majdan téren történt puccsot követően – amely Victoria Nuland jelenlegi amerikai külügyminiszter-helyettes szerint ötmilliárd dollárjába került az Egyesült Államoknak – nem vesz tudomást arról, hogy Ukrajnában állami tisztelet övezi mindazokat az ukrán politikusokat és magas rangú katonatiszteket, akik a második világháború során a megszálló náci Németország oldalán harcoltak, háborús bűncselekményeket, köztük népirtást követtek el. Sőt, az sem érdekli a progresszíveket, hogy nyíltan náci eszméket valló katonai alakulatok – természetesen most őket is hősként tisztelik Ukrajnában – támogatják a kijevi kormányt, vagy éppenséggel terrorizálják a lakosságot.

A cél szentesíti az eszközt, a haladóknak mindig azok a szövetségeseik, akiknek éppen ugyanazok az érdekei, mint az Egyesült Államoknak vagy a most már egyre inkább Washington befolyása alá kerülő Nyugat-Európának. Törökországban a kurd terroristák, Ukrajnában a neonácik.

Az ellenségem ellensége a barátom. Legyen az bárki is.

(A szerző lapszerkesztő)