Osztovits Pál

Vélemény és vita

Jog és igazság

Az ember hétköznapjaiban meghatározó szerepet tölt be a jog. A jog keretei között éljük életünket még akkor is, ha ezek a megkötések, iránymutatások észrevehetetlenek, vagy már megszoktuk őket

Az, hogy hol élünk, mivel foglalkozunk, hogyan közlekedünk, mit eszünk, mind-mind jogi tényekre visszavezethető jelenség, de tisztán kell látni azt is, hogy a legszemélyesebb kincsünket – saját gondolkodásunkat is befolyásolja a jog. Ijesztően hangzik, de talán mindez elkerülhetetlen.

A legegyszerűbb megfogalmazás valahogy így hangzik: a rend megteremtése és biztosítása. A 21. század lassan nyolcmilliárd fős emberi társadalma a legheterogénebb populáció a Földön. Ez nem a testi, hanem sokkal inkább a kulturális és gondolkodásbeli különbségek következménye. Az együttéléshez tehát elengedhetetlen egy mindenki számára követendő szabályrendszer – ez a jog. Igaz, hogy nagyon ritkán beszélünk globális normatív szabályozókról, de még a helyi jogszabályok is hatalmas tömegeket rendeznek – az esetek nagy részében eredményesen.

A modern jogrendszerek sikerének egyik lényeges összetevője, hogy minden élethelyzetre kiterjedő, általános szabályozást adnak. Tény, hogy ez hosszú történelmi fejlődés eredménye, de talán már kimondhatjuk, hogy napjaink jogrendszerei (Európában bizonyosan) kellően absztraktak ahhoz, hogy elvezessék a helyi embereket.

Mit érne azonban egy mindent lefedő, mindenre – objektíven nézve – választ adó, azonban mégis igazságtalan normarendszer? Szerintem semmit. A jog ugyanis uralkodhat, ha viszont nem veszi figyelembe alattvalóinak, az embereknek az érdekeit, hamar egy elnyomó hatalommá vagy annak eszközévé válhat. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy 20. század legsötétebb tettei (gulág, soá) mind a korabeli, helyi jogrendszer keretein belül történtek.

A jog tehát elég ahhoz, hogy elvezessen egy népcsoportot, de ahhoz, hogy azt jól is vezesse, önmagában kevés. Kell valami más is, és ez volna az igazság.

Weöres Sándor Füveskönyvében azt mondja: „Az igazság lengő hinta árnyéka a falon. Van, de sohasem lehet megállapítani, hogy a fal melyik részére jut.” A múlt század második felének magyar irodalmi óriása érzékletesen festi le az igazság állandóságának és megfoghatatlanságának mindenkori kettősségét. Az árnyék egyszerre valós és valótlan, a hinta egyszerre haladás és maradás. Ilyen paradox az igazság is. Az emberiség kultúrtörténetének legjelentősebb, abszolút igazságkinyilatkoztatását János evangélista írta meg: „Jézus azt felelte: én vagyok az út, az igazság és az élet.” Érdekes, hogy az igazság isteni voltát már több évszázaddal a kereszténység elterjedése előtt sokan felvetették – gondoljunk csak Szophoklész Antigonéjára, amelyben a merev földi törvény áll szemben az örök istenivel, az igazsággal.

Világos, hogy az igazság földöntúliságát már igen hamar megérezték, és mindez valószínűleg azért következett be, mert egyik emberi uralkodó alatt sem valósult meg tökéletesen. Úgy gondolták, hogy mindig lehetne egyenlőbb, lehetne következetesebb, hogy lehetne jobb.

Az ember tehát természetéből fakadóan szomjazza az igazságot. De vajon erre gondolt-e Jézus, amikor a hegyi beszédben kijelentette: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele” (Mt. 5, 6.). Bereczky Albert 20. századi református püspök hosszasan értelmezte a hegyi beszédet, és a következő megállapításokra jutott: „Jézus válasza megalázó: »Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot.« Ez azt jelenti, hogy nincs birtokunkban az igazság. Éhezni és szomjazni csak azt lehet, ami hiányzik. Érezzük, hogy nem vagyunk azok, amiknek lennünk kellene. Nem vagyunk azok, amiknek Isten eltervezett. Elromlott rajtunk az a fölséges kép, amit Ő lehelt a szívünkre. Nem vagyunk igaz emberek. Él bennünk, néha tisztán fölcsillanva, néha ködbe, felhőbe burkolva az eszménykép, az istenarc, az igazság. De nem birtokunk: csak sóvárgunk utána.”

Az Újszövetség fent idézett szakaszaiból és a hegyi beszéd értelmezéséből két fontos dolog következik az ember és az igazság viszonyára. Az egyik, hogy az ember a földi életben nem lehet birtokában a teljes igazságnak, mert az nem e világból való, a másik pedig egy szinte parancserejű iránymutatás: boldogság nincsen igazság(keresés) nélkül.

Érezni lehet, hogy ez a misztikus fogalom nem véletlenül lebeg minden normarendszer közelében. Ott van a szokásban, mert az ember igényli, és ezért újra és újra megjelenik a hétköznapi cselekedeteink­ben, gondolatainkban, ott van az erkölcsben, amint azt fentebb tárgyaltam, a vallásban is. De ott van-e a jogban?

Értékelésem szerint a modern jognak egy sajátos, paradox viszonya van az igazsághoz. Próbálja azt elérni, de jellegéből fakadóan nem tudja A modern jog egyik lényeges alapját ugyanis az adja, hogy az a bírósági ítéleteken keresztül lényegében saját igazságokat hoz létre. „Az ítélt dolgot igazságként kell elfogadni.” (Ulpianus)

A fenti citátum olvasata felveti a kérdést: hogy szolgálhatja a jog az igazságot, ha esetenként ő alkotja azt (legalábbis saját rendszerén belül)? A szolgálat egyértelmű alá-fölérendeltségi viszonyt eredményez, amelybe nem fér bele, hogy az „alantasabb” hozza létre a felette állót. Szögezzük le, hogy a jogrendszer kiszámíthatóságához elengedhetetlen, hogy egy ítéletnek legyen anyagi jogereje, mégis morális aggályokat vet fel, amikor egy igazságtalan ítéletet el kell fogadni, vagy amikor az hivatkozási alappá válik. Én itt látom a napjainkra mindent teljesen behálózó jogrendszer leginkább sebezhető pontját: nincsen kontroll. Legalábbis ami van, az rendszeridegen, azt a jog lepergeti magáról, az számára súlytalan.

Nem kell messzire menni, hogy ezt gyakorlati példával érzékeltetni tudjuk. A rendszerváltoztatást közvetlenül követő alkotmánybírósági gyakorlat egy-egy kialakulóban lévő alapelv védelmében többször figyelmen kívül hagyta a morális igazságot. Ilyen volt a Zétényi–Takács-féle igazságtételi javaslatot alkotmányellenesnek nyilvánító 11/1992. (III. 5.) AB-határozat is, amelynek kapcsán jogszolgáltatásról igen, igazságszolgáltatásról viszont aligha beszélhetünk. Szerintem ez az eset kiválóan megvilágítja, hogy a jog még a legnagyobb igazságtalanságot is képes megvédeni egyes szakmai fogalmak védelmében. És mit tehet ez ellen a hétköznapi ember? Lényegében semmit.

Mindezek után felvetődhet a kér-dés, hogy mi szükség van erre az akár zsarnokivá is fajulható, szörnyűségeket is kiszolgálni képes jogra?

A válaszban talán mindenekelőtt a legfontosabb azt leszögezni, hogy akárcsak az élet minden területén, itt is igaz az, hogy ami visszaélésre ad lehetőséget, az nem feltétlenül rossz. Ugyan, mint azt tárgyaltam is, sokszor igazságtalan a jogrendszer, de tény, hogy a jog hiánya vezetne a legnagyobb igazságtalanságokhoz. Ismét a természet törvényei kezdenének uralkodni, és ember embernek farkasává válna.

Ez éppen azért következne be, mert egy ember sincs az igazság teljes birtokában. Mindenki annak csak egy kisebb vagy nagyobb szeletét látja, érzékeli, éli meg, és ezek akár szöges ellentétei is lehetnek egymásnak. Hadd érzékeltessem ezt is egy banális példával: gondoljunk csak bele, hogy nemzetünk egyik, ha nem a legnagyobb történelmi igazságtalansága, a trianoni békediktátum a körülöttünk élő nemzeteknek micsoda történelmi igazságtételnek számított.

Tisztán látszik tehát, hogy szinte elképzelhetetlen a Földön olyan helyzet, amelyet mindenki igazságosnak tartana. Ezen kiszámíthatatlanság miatt van mégis szükség a jogra. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy igazán boldogok csak akkor lehetünk, ha töretlenül keressük az igazságot. 

(A szerző az ELTE ÁJK és a Mathias Corvinus Collegium Jogi Iskolájának hallgatója)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Kivel fogok vitatkozni?

ĀFricska. Igazán tanulságos írás a Mandiner szemlézésében, az ortodox-liberális Seres László tollából. Már a címe is gyönyörű: Ellenzék ’22: a teljes őrület határán

Liu Bo

Liu Bo

Kína a nemzetközi biztonságért

ĀA covidjárvány viharfelhői még nem oszlottak szét, az ukrán válság miatt ismét puskaporos a levegő, folyamatosan bukkannak fel különböző hagyományos és nem hagyományos biztonsági fenyegetések