Boros Imre

Vélemény és vita

Egy birodalom születése

„A háború kerül, amibe kerül, tart, ameddig tart, de ez az egyetlen járható út a magánpénz-birodalom hosszú távú és fenntartható stabilizálására”

A történelem során több alkalommal létesültek birodalmak. A birodalmak közös jellemzője, hogy egy gazdaságilag erős, céltudatos vezetéssel rendelkező nép nyers katonai erővel rendelkezése alá von más népeket. Így volt ez Attila hun birodalma esetében, ugyanúgy, a mongolok vagy a rómaiak birodalmában. A hódítások célja pótlólagos erőforrások és jövedelmek megszerzése a birodalom uralkodó rétegei számára. Az új szerzeményekből érkeztek rabszolgák, és- ami a legfontosabb a meghódítottaknak súlyos adókat kellett fizetniük. Nem elhanyagolhatók az új szerzeményekből megszerezhető, pénzen túli anyagi javak sem, mint például a kulcsjelentőségű élelmiszerek.

A meghódítottaknak nem járt azonos státusz, a római polgárság csak a beavatottaknak jutott, illetve később Rómán kívül csak a kiszolgáló kollaboránsoknak volt adható. A korai birodalmak mindig saját költségükön vívták meg a hódító háborúkat. Manapság nem. Új birodalom van születőben, létrejötte nem kapcsolható valamelyik erős nemzetállam törekvéséhez. Nem is szolgálja egyetlen államnak sem közvetlenül az érdekeit. Amit korábban angolszász birodalomnak, manapság inkább Nyugatnak, vagy – eufemisztikusan – világrendnek nevezünk, nem más, mint egy magánpénzen alapuló szerveződés.

Ez a szerveződés a hajdani Anglia uralmi szerkezetének, a tényleges királyi hatalom végleges megszűnésétől (1694) indult hódító útjára. A szakralitáson alapuló világrend Angliában – polgári forradalomnak deklarált, hatalmas véráldozat árán – végképpen megszűnt, és átadta a tényleges hatalmat jelentő kormányzást az egymással rivalizáló pénzügyi érdekcsoportoknak: őket szokás őfelsége kormánya, illetve őfelsége ellenzéke néven emlegetni. Ezt az új hatalmi felállást, ahol a szuverenitást jelentő legfontosabb tényezőt – a pénz feletti rendelkezés jogát – magáncélok követése céljából elvonták a hivatalos államhatalomtól, máig polgári demokráciának nevezik, és Angliát követendő példának.

A magánpénz-birodalom az eltelt több mint három évszázadban harmonikus szimbiózisban élt a mindenkori gazdaállammal, kezdetben Angliával, 1918 óta pedig fokozatosan az Egyesült Államokkal, terjeszkedéseinek költségeit rendre a gazdaállam költségvetésében rejti el. A gazdaállamot nagyvonalúan hitelezi, és így tartja függésben. Birodalma építése is alapjaiban tér el az óbirodalmi szokásoktól, hiszen hivatalosan máig nem is létezik, nem megszemélyesíthető, és ezért tetteiért felelősségre sem vonható. Nemrég még azoknak akik erről a birodalomról beszéltek, durva kiközösítés volt az osztályrészük.

Az angliai zászlóbontás után terjeszkedése újabb véráztatta „polgári” forradalommal folytatódott Franciaországban (1789), de átmenetileg kudarcot vallott. Az ellenbirodalmat építő Napóleon legyőzéséhez eleinte jövőbeli ellenfelei közreműködését is igénybe tudta venni. Ezek a szakrális monarchiák szintén komoly pénzügyi függésben voltak addigra a magánpénztől. A magánpénz-birodalom gazdaállamát, Angliát jórészt gyarmati hódítások céljából vette katonai értelemben is igénybe. Gyakran folyamodott azonban a proxyháborúk eszközéhez, amikor érdekei érvényesítéséért egy általa abszolút pénzügyi függésbe tartott állam háborúzott helyette. A feljövő és megállíthatatlannak tűnő poroszok ellen két proxyháború is folyt.

Az egyiket akár testvérháborúnak is tekinthetjük (porosz–osztrák háború, 1866), a másodikat Napóleon legyőzése után a pénzbirodalomhoz csatolt Franciaország indította Poroszország ellen, de a proxyháborúk győzelem helyett új ellenbirodalmat szültek, Németországot. Az új ellenbirodalom végleges legyűrését két világháború szolgálta. Már az elsőt megelőzően, 1913-ban a magánpénz súlypontja átkerült Amerikába. Az Egyesült Államok mint egyedüli tényleges győztes hatalom sokáig ideális terepe volt a magánpénz-világhatalomnak.

Ennek megfelelően irdatlan ütemre kapcsolt a világgazdaság kulcspozícióinak megszerzése érdekében. Az ütemet az tette lehetővé, hogy a dollár esetében (szemben a fonttal) a pénz fedezettsége már kezdetektől inkább virtuális mint tényleges volt. A magánpénz szaporításának eltűnt a természetes korlátja. A magánpénz gazdái azonnal megbüntették azokat a kormányokat, amelyek élni kívántak a papíron érvényes lehetőséggel, és dollárt fix áron aranyra akartak átcserélni.

Egy amerikai csúcsdiplomata a legendák szerint a kérdésre, hogy a dollár az Egyesült Államok pénze-e, azt felelte, hogy igen, de rögtön hozzá is tette, ugyanakkor az önök (dollárt tartalékoló országok) problémája is. A magánpénz urai kedvük szerint szaporíthatták az immár semmiféle belső értékkel nem bíró pénzt, amivel szinte minden kulcsjelentőségű gazdasági pozíciót megszereztek. Uralmuk alatt tartották az ármeghatározó tőzsdéket, minden valamire való nagybankot, a világgazdaságban az történt, amit akartak.

A piacnak nem pusztán szereplői, hanem alakítói voltak mindenkori érdekeik mentén. Nem okozott gondot az sem, hogy az eredetileg saját európai célokra szánt közös pénzt a maguk céljaira használják. Ami létrejött, az nem volt más, mint az Európában felhalmozott irdatlan dollárfelesleg (eurodollár) átnevezése euróra a pénzuraknak kedvező árfolyamokon. Mára azonban a dollárt használó, ám be nem avatott szereplők – a Nyugaton kívüli világ – megfontolás tárgyává tette, hogy érdemes-e tovább a dollárt és az eurót felhalmozni, dollárban és euróban kibocsátott állami kötelezettségeket vásárolni és felhalmozni.

A végső lökést a 2008–2009-es pénzügyi válság adta, ami ismételten hatalmas deficitet zúdított az Egyesült Államokra és az EU egyes nagy országaira. Valós piaci kereslet híján mind az amerikai magán központi bank, mind EU-beli tükörképe, az Európai Központi Bank ezermilliárdos összegekben volt kénytelen ezeket a piacképtelen állampapírokat felvásárolni. Nem túlzás azt állítani, hogy ezzel a magánpénz-birodalom hajója zátonyra futott, csak újabb tetemes tömegű új és friss valós pénz (likviditás) emelheti le a homokpadkáról.

Erről szól már jó ideje a magánpénz urainak törekvése, ezért akarják a pénzbirodalom stabilitását új tehervállalókkal megalapozni. Ma hatalmasak az államok, főként a gazdaállam adósságai. Ha azokért magasabb kamatokat fizetnének, az tovább növelné az államok terheit, amit csak nagy adóemelésekkel lehetne fedezni Ez az adózók szükségszerű lázongásához vezetne. A dollár-pénzbirodalom urai birodalmuk stabilizálásához első célpontként Európát nézték ki a feltételek nélküli beolvasztás szándékával.

Az ehhez vezető gyors út a még létező nemzetállamok végleges szétzilálása migránsokkal, LMBTQ-filozófiával és egy halom új európai „értékkel” (nemátalakítás, új családfelfogás, homoszexuálisok házassága), amiket korábban nem értéknek, hanem társadalomrombolásnak tekintettünk. Az európai projekt kitűnően halad, a beteljesedés küszöbén van. Ettől várható, hogy radikálisan megváltoztatja a nemzeti jövedelmek elosztását a munkavállalók terhére, a tőkestruktúrák javára. Ettől néhány ezer milliárd euró éves haszontöbblet várható. A magas infláció és kamatok ezt a célt máris szolgálják.

Mindez nagyon kevés a stabilitáshoz és a hosszú távú fenntarthatósághoz. Ki kell terjeszteni az ellenőrzést a világ még eddig nem ellenőrzött természeti kincsei fölé. Az ezekkel rendelkező országokkal nem üzletelni kell, hanem meg kell tőlük vonni a lehetőséget, hogy szabadon rendelkezzenek javaikkal. Mellesleg pont erről szólt az 1941-ben kitört háború is Németország és az akkori Szovjetunió között. A dinamikusan fejlődő és erősen motorizált Németországnak sok kőolajra volt szüksége, amit inkább erőszakkal szándékozott elvenni, mint megvásárolt volna. Ma arcvesztés nélkül nem lehet eladni egy nyílt katonai intervenciót, ezért van szükség a történelem során már többször bevált proxyháborúra. Erről 2014-ben döntöttek, noha a készülődés ennél sokkal régebben, már a kelet-európai rendszerváltozások idején elkezdődött, de Jelcin után gyorsult fel. Egyébként mivel magyarázható, hogy a Varsói Szerződés megszűnte után a NATO nemcsak fennmaradt, de azóta terjeszkedése sem szűnt meg. Nem más földrészeken terjeszkedik hanem kizárólag mindig Oroszországhoz egyre közelebb.

Mára világossá vált, hogy a proxyállamot (Ukrajna) a proxymisszióra már régóta készítik. Az, hogy proxymisszióról van szó, már közbeszéd tárgya. Az amerikai törvényhozásban a legújabb, negyvenmilliárd dollár értékű, Ukrajnának szánt segélyt éppen ezért kritizálták, és kényszerítették a szenátust, hogy azonnali vita nélküli szavazás helyett legyen részletes vita. Az Ukrajnának szánt teljes gazdaállami (Egyesült Államok) „segély” összege jócskán meghaladja az EU nagy tagországainak éves katonai költségvetését. Ha más nem is, ez bizonyítja, hogy az orosz–ukrán konfliktus helyett itt a magánpénzvilág áll hadban Oroszországgal. A gazdaállam pedig állja a pénzvilághatalom költségeit, mint mindig a történelem során. A háború kerül, amibe kerül, tart, ameddig tart, de ez az egyetlen járható út a magánpénz-birodalom hosszú távú és fenntartható stabilizálására.

Az élet fintora, hogy a háború még jót is tesz az alprojektnek: az EU végleges bedarálásának a birodalmi szerkezetbe. Ehhez adott a szűnni nem akaró megfelelési kényszer az EU vezetési szintjein, de a legtöbb tagországban is. A valós hadi helyzetről nincsenek megbízható információk. A szankciók viszont immár visszafele is elsültek, amikor Oroszország gázszállításokat állított le, és szüneteltette az áramszolgáltatást korábbi partnereinek. A szankcionáló Európa magát gyengíti. Lássuk világosan: folyik – egyelőre proxymódon – egy nagyon is hibrid, de már nem álcázható világháború a születendő új világrend ellen a régi restaurálásáért.

(A szerző közgazdász)


Kapcsolódó írásaink

Liu Bo

Liu Bo

Kína a nemzetközi biztonságért

ĀA covidjárvány viharfelhői még nem oszlottak szét, az ukrán válság miatt ismét puskaporos a levegő, folyamatosan bukkannak fel különböző hagyományos és nem hagyományos biztonsági fenyegetések

Őry Mariann

Őry Mariann

Így áltat Brüsszel

ĀNaiv reményekkel kecsegtette esetleges lengyelországi olvasóit a minap a német Die Welt