Múlt, jelen, jövendő

A LÁTOGATÓ látogatásának vége. A világ egyik legszíntelenebb politikusa, aki állítólag Európát képviseli – magyarán, az én értelmezésem szerint az EU minden országát –, vélhetően úgy távozott, hogy képtelen volt megérteni, egy ország azért ország, hogy a saját érdekeit, vezetőinek terveit és ígéreteit próbálja megvalósítani. S nem azért él és dolgozik, hogy birodalmi törekvések kiszolgálója legyen. Ezt a LÁTOGATÓNAK, legalább is a napi híreket olvasva, nem sikerült megértenie.

Sebaj! Persze nemcsak Ursula von der Leyennel és a körülöttünk létező valósággal nehéz megbarátkozni manapság, hanem a világban történő folyamatokkal sem könnyű. Főképp a jelent nehéz értelmezni, ami persze a múltból táplálkozik, és onnan jön elő. Békés, civil – tehát cseppet sem „szakértői” – gondolkodással és szemmel egyre nehezebben megérthetőnek mutatja magát ez a világ, akár a jelenét, azaz a mindennapi valóságát, akár a jövőjét, a jövőjére vonatkozó (úgy tűnik, titkos) terveit óhajtanánk is megérteni. Bárkit hívunk segítségül ehhez a megértéshez, bizony gyakran egyedül maradunk a kétségeinkkel és kérdéseinkkel.

Hiszen ahány ember, annyi vélemény, és ennél még több az, aki a „megmondóember” szerepében próbálja magyarázni a gyakran megmagyarázhatatlant. Dühödt szócsaták és megfellebbezhetetlen vélemények diktatúrájában élünk, és lassan rádöbbenünk, hogy még csak fél szavakból sem értjük egymást, ha a világot kisajátítani és uralni akaró diktátorok elképzeléseivel szembesülünk. Akiknek okosabb ötlet és megoldási javaslat nem jut eszükbe a válságok – jelzem, mesterségesen keltett válságok –megoldására, mint hogy nem kell annyit mosakodni, vécét lehúzni, autót vezetni, gyárat működtetni. Így aztán hülyét csinálnak magukból, ám a világ cseppet sem lesz jobb ötleteléseik következményeképpen. Itt tartunk most, ez a jelen.

A múlt pedig kapcsolódik a jelenhez. A világ szétesése és mérhetetlen hamissága miatt érzett elkeseredésünkben számunkra is orvosságot kínálhat, ha a múltbéli bölcsekhez fordulunk. Nem azért, mert ők gyakran megjósolták a jövőt – nem mindegyiknek sikerült egyébként –, hanem azért, mert a tapasztalat, az átélt történések bölcsebbé és előrelátóbbá teszik az embert. (Már akit, persze.) Nos, Márai Sándor, akihez – legalább is bölcsességért, előrelátásért, műveltségért, őszinteségért – mindig fordulhatunk, egyebek közt (érti, aki akarja) a következőket írta a bolsevizmusról: „Mert akárhány példát tudunk arra, hogy az európai és amerikai értelmiségi és művészeti elit számos képviselője hogyan »tévedt meg« akár a fasizmus, akár a kommunizmus által, az nem indokolja, hogy elhallgassuk azoknak a szellemi és morális teljesítményét, akik mindkét irányban tisztán láttak. Annál is inkább, mert kevesen voltak.”

Nos, aki nem érti e két mondat máig is érvényes lényegét, az ne olvasson Márait. Ő ugyanis e pár mondattal azt üzeni, hogy a tisztán látókat nem megbélyegezni kell, mint ahogy ma teszik sokan és sokszor, hanem megbecsülni és támogatni. Mert kevesen vannak. Vagy ha tisztán látnak is, nincs bátorságuk véleményt mondani. Márai rengeteg történelmi eseményt illetően tagadhatatlanul tisztánlátó volt.

Persze nem egyedüliként a magyar irodalomban, hiszen gondoljunk csak Herczeg Ferenc Az élet kapujában című, máig döbbenetesen aktuális kisregényére és még jó néhány más remekműre hatalmas irodalmunkból! Ám jöjjön egy újabb Márai-idézet! 1930-ban írta le: „Az orosz híreket olvasva a kapitalista sajtóügynökségek jelentéseiből, akkor is, ha megvonjuk a köbgyököt, időnként a lélekbajnak és eszelősségnek különös tüneteit észlelhetjük. Egy jelentéktelen agitációs szervezet elnöke 1930-ban feláll Moszkvában egy gyűlésen, és nyugodtan, kertelés nélkül bejelenti, hogy egy százhatvanmilliós, mély vallási tradícióktól áthatott népnek öt esztendő múlva nem lesz vallása – oly biztonsággal, mintha azt mondaná, hogy öt év múlva minden ember lángész lesz, vagy übermensch, munka és szervezés kérdése az egész –, s emberek milliói nyugodtan hallgatják, és tetszésüket nyilvánítják az eszelős ostobaság fölött. Mindez természetesen, a kijelentés és annak tudomásul vétele, a téboly egy neme.”

Kilencven évvel ezelőtt íródtak ezek a sorok. Tényleg, mi változott? A világ fura urai egyáltalán értik-e a Máraiéhoz hasonló gondolatokat? Nem értik sajnos, naponta látjuk és tapasztaljuk. Miként azt is, hogy a téboly, az eszelősség immár beköltözött mindennapjainkba, és növekszik is napról napra. Von der Leyennek és társainak aligha lesz képessége (és persze akarata sem) ezen változtatni. Múlt, jelen, jövendő. „Egymást ölelik lágy hullámai” – írta A Dunánál című zseniális versében József Attila. A világ materialista főemberei nem értenek ebből semmit. A Duna hullámai még talán lágyak.

Ám sem az Európában, sem a többi kontinensen, sem a Duna mentén élők harcait egyelőre nem oly nagyon akarja békévé oldani az emlékezés. Holott rendezni végre közös dolgainkat nagyon is időszerű lenne. Minden bizonnyal sokakban felmerül a kérdés, lesz-e vajon olyan tisztánlátó ember, aki kikényszeríti, hogy járható vágányon haladjon a világ? A mai „mozdonyvezetők” többségével ez egyelőre lehetetlennek tűnik. Nekünk, magyaroknak pedig már csak azért is érdekünk, hogy színre lépjenek ilyen emberek, mert mi jól tudjuk: a nagyvilágon e kívül nincsen számunkra hely. S jövendő sem. Érti, kedves Ursula?

(A szerző újságíró)