Tekinthető akár afféle búcsúajándéknak is a baloldali sajtótól az a néhány soros hír, amelyik végigfutott a magát mindenkor függetlennek tudó-mondó média különböző portáljain, és arról szólt, hogy Áder János egyik utolsó intézkedéseként megfosztott egy ukránt a magyar állampolgárságtól. Emlékeztetőnek, hogy a hivatalát átadó köztársasági elnök nehogy elfelejtse, hol él valójában, mert ebben a közlésben (a módjában és az időzítésében) esszenciálisan benne foglaltatik mindaz a méltánytalanság és sanda silányság, ami a jelenlegi magyar életet, a társadalmi, politikai és sajtóviszonyokat jellemzi.
Miről van szó? Arról, hogy Áder János köztársasági elnök Gulyás Gergely javaslatára elvette egy bizonyos ukrán Lazarcsuk Vaszily magyar állampolgárságát. Hogy mi okból, azt sem a tényt a Magyar Közlönyben kiszúró, sem a hírt átvevő összes többi portál nem tudja, igazából valószínűleg nem is érdekli őket, mondván, nem fűztek hozzá magyarázatot. Fogalmam sincs, a Magyar Közlönyben szoktak-e egy-egy döntéshez esettanulmányokat mellékelni, gyanítom, hogy nem. Ha a hír valóban fontos, ha valóban érdekli az orgánumot és az újságírót, nos, akkor éppen az lett volna a dolga, hogy utánajár az okoknak, majd azok tudatában tárja a köz elé.
Abban a formában, ahogyan ez megjelent, nem éri el a közlés küszöbét. Illetve csak akkor, ha a történésnek kizárólag a felszíne a fontos, az, amivel látszatot lehet kelteni vagy igazolásul szolgálhat egy, már réges-régen meghozott ítélethez. Nem kell hosszan magyarázni a világ jelenlegi állapotának árnyaló, értelmezést befolyásoló hatását, végül is Oroszország megtámadta Ukrajnát, emberek milliói menekülnek a háború elől, minimálisan az érzéketlenség, de bizonnyal ennél sokkal súlyosabb látszat is vetül arra, aki ukmukfukk megfoszt egy szegény ukránt a biztonságot jelentő magyar állampolgárságtól.
És kizárólag ez is volt a cél, újraszínezni azt a kifestőt, hogy az orosz–ukrán háborúban Magyarországnak a konfliktusba belesodródni nem akaró vezetése – köztük a fideszes köztársasági elnökkel – ukránellenes. Ha ehhez hozzáveszem, hogy mindez nagyjából akkor publikálódott, amikor a hivatalba lépő köztársasági elnök egyenes és nehezen félreérthető szavakat mondott a szomszédunkban dúló háborúról, akkor kijelenthető, ez ám a valódi, már-már a kommunizmus ez irányú gyakorlatát idéző propaganda, ez után még a sajtószabadságra mostanság oly érzékennyé lett európai uniós intézmények munkatársai is megnyalhatnák a tíz ujjukat.
Az első kétharmados Fidesz–KDNP-győzelem után vártam, hogy a húsz évig a sajtót és a kultúrát uraló baloldali szellemi világban feldereng az önreflexió, megfogalmazódnak kérdések, amelyek a rendszerváltozáskor közösnek gondolt normák ellen elkövetett vétkek mentegetése, relativizálása miatt vetődnek fel. Akinek vannak kérdései, abban még ott szunnyad valami nyitottság és alázat, abban még felcsiholható a vágy a világnak nemcsak az elbeszélésére, de a megértésére is. Hiába.
A második után is vártam, gondolván, talán a még nagyobb pofon elég nagy volt hozzá, hogy ha mélyen alszik is, felébredjen. Ma már nem várok ilyesmit, láthatóan nem tud olyan helyzet bekövetkezni, hogy kérdéseket generáljon. Helyette láthatóan mindig és mindenkor válaszok vannak, válaszok, minősítések, a valósághoz alig hasonlító narratívák és a fent leírt csavaros metódus az ellenfél diabolizálására, magyarán propaganda és véget nem érő, minden közös alapot elpusztítani akaró, eszement háború.
Ebből persze nem épült még soha semmi. S a baloldali ellenzéket elnézve nem is fog.
(A szerző lapszerkesztő)
