Kinek fáj jobban?

Mivel Magyarország nagyon határozottan ellenzi a tervet, és szükség esetére belengette a vétót, a hetek óta hevesen tárgyaló uniós diplomaták arra a pragmatikus álláspontra juthattak, hogy ha azért nem haladnak a mindenki által támogatott szankciókkal, mert az embargón rugóznak, akkor le kell egyszerűsíteni a helyzetet. Nulla szankciónál végül is szerintük az is jobb, ha legalább egy része – a nagy része – megvalósul a terveknek.

Alapvetően persze az egész szankciós politizálás rég rossz, ahogy van. Ezt elég sokszor elmondta már a magyar kormány, békeidőben és az elmúlt hónapokban is. Nyolc éve sorra hozzák a büntetőintézkedéseket Oroszországgal szemben, nem túl sok eredménnyel.

A magyar kormány azon az állásponton van, hogy bár eleve rossz az egész megközelítés, nem most van itt az ideje okoskodni, támogatunk mindent, amiről az összes tagállam meg tud állapodni. Jó előre közölték azonban azt is, hogy a háború árát nem lehet a magyar emberekkel megfizettetni, olyan javaslatot, amely padlóra küldené a magyar gazdaságot az energiabiztonság aláásásával, nem lehet támogatni.

Ennek tudatában az Európai Bizottság mégis folytatta ideológiai alapú, hisztériába hajló politizálását. A nyugati liberális sajtóban akárhogy köszörülik a nyelvüket Magyarországon, és találnak ki összeesküvés-elméleteket, egyszerű fizikai realitás, hogy ide csak vezetékeken keresztül érkezhet kőolaj, az oroszról más forrásra átállni pedig rengeteg idő, energia és pénz.

Nyugat-európai politikusok eközben tovább pufogtatják a valóságtól elszakadt elképzeléseiket. Az egyik, a magyar közbeszédben sem ismeretlen érvelés szerint mivel most az ukránok európai értékeket és érdekeket védenek, bizony nekünk is szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat, lemondani, szenvedni, áldozatot hozni. Sőt – okoskodnak – eleve rossz az olyan politika, ami kifejezetten meg akarja védeni az embereket ettől. Azaz a magyar liberális értelmiség egy része és nyugati barátaik is az emberekkel akarják megfizettetni a háború árát.

Jellemző azért, hogy az ilyen nagyvonalú, drámai gesztusok valahogy mindig azoktól jönnek, akiknek a helyzete könnyű. Hollandia például egészen más alapállásból mondhatja azt, hogy kész azonnal lemondani az orosz gázról, mint a tengeri kijárattal nem rendelkező közép-európai országok.

Egyébként meg, az embereket is megkérdezték minderről? Nyilván nem, hiszen úgy állnak a demokráciához, hogy az csak akkor jó, ha az emberek velük értenek egyet, nekik adnak több hatalmat. Ebbe a gondolkodásra illik az az évek óta lebegtetett elképzelés, hogy fel kellene számolni az egyhangú döntéshozatalt például az uniós külpolitikában. A javaslat egyrészt azért rendkívül veszélyes, mert ismét a teljes központosításhoz vinne közelebb, nem pedig a szuverén nemzetek Európájához.

Másrészt pedig a kis országoknak ez az egyetlen esélyük arra, hogy ne tiporják el őket. Ha komolyan vesszük a sokat emlegetett európai értékeket, akkor bizony a magyar vétó ugyanolyan súlyos, mint a holland, az olasz vagy a német. Ha nem így van, az csak azt a már igencsak érő felismerést igazolja bennünk, hogy továbbra is másodrendű tagállamként kezelnek bennünket.

Az olajembargó-javaslatot félre kell tenni, ahogy félre kell tenni minden olyan javaslatot, ami jobban fáj nekünk, mint annak az országnak, amit szankcionálunk. Megszoktuk, hogy a szankcióink nem érnek sokat. De hogy magunkat tesszük tönkre velük, az már sok.

(A szerző főmunkatárs)