Deme Dániel

Vélemény és vita

Testvérek, egymásnak hátat fordítva is

Kissé fájdalmas téma ez, de jobb, ha a lengyel vezetők brüsszeli dorombolásszerű háttérzajjal kísért bírálatai után mi, magyarok is végre kimondjuk, hogy hányadán állunk a lengyel–magyar barátsággal

Múlt hét pénteken a cseh miniszterelnöknek, Petr Fialának sikerült Mateusz Morawiecki lengyel kormányfőtől kiprovokálnia, hogy közös nyilatkozatban hívják fel Orbán Viktort az őszinte színvallásra az ukrán helyzettel kapcsolatban. Fiala, aki 2018-ban, még mielőtt felvette volna a liberális hitvallást, a magyar választások eredményének tiszteletére szólította fel az uniós vezetőket, most azt tartja a legégetőbb problémának, hogy Magyarország állítólag nem ítéli el kellőképpen az orosz agressziót.

A jóhiszemű Morawiecki pedig bele is ment ebbe a játékba, amikor is kijelentette: „Egyáltalán nem értünk egyet Magyarország jelenlegi hozzáállásával Ukrajnához. Elvárjuk Budapesttől, hogy fogalmazzon meg egyértelmű és erős álláspontot, amellyel elítéli Oroszország ukrajnai bűntetteit. Ez egy igen fontos feltétel, mert nem hunyhatunk szemet afölött, ami ott történik.” „Azt akarjuk, hogy ez az álláspont teljesen világos legyen, és összhangban azzal, amit megfelelőnek tartunk” – egészítette ki hivatali partnerét Fiala.

„Nem értünk egyet” –  persze, rendben. De „elvárjuk”, „akarjuk”, „feltétel”, „legyen összhangban a mi véleményünkkel”… Hol hallottuk mi ezt már? Lingua bruxellensis. A probléma itt nem az, hogy az ukrán kérdés megoldási spektrumán Lengyelország és Magyarország a politikai küzdőtér két különböző pólusán találta magát, hanem hogy Lengyelország csatlakozott azon véleményabszolutizmus téveszméjében szenvedő országok sorához, amelyek megmondják a magyaroknak, mit kell csinálniuk, míg mi ezzel szemben tiszteletben tartjuk a lengyel álláspontot. Így most nehéz is megmondani, hogy ez a sárga-kék köd, amely Varsó felett lebeg, az ukrán vagy inkább az európai uniós zászló színei, de az biztos, hogy Brüsszel egyetlenegy lépésre van attól, hogy a lengyeleknek egy hatalmas sakk-mattot adjon.

Az oroszok iránt érzett, gyógyíthatatlan ellenszenvük olyannyira elvakítja egyébként józan testvérnemzetünket, hogy nem vették észre azt sem, hogy az EU-ban újonnan megjelenő hangok, miszerint függesszék fel a „példás” lengyelek ellen a jogállamisági eljárásokat, egy csapda. Amint sikerül éket verni a magyar–lengyel összefogásba, már indul is újra a jogállamisági boszorkányüldözés Varsó ellen, és a csehektől majd várhatják, hogy kiállnak mellettük az egész európai fősodor ellen, mint ahogy ezt mi mindig habozás nélkül megtettük.

De ha kemény elvárásokat akarunk támasztani egymás felé, hát legyen. Ha Varsó komolyan gondolja az oroszok elleni fegyveres kiállást, mondjon le a többi tagország NATO 5-ös cikkelye által kimondott védelmi kötelezettségéről, és saját szakállára lépjen be a háborúba Ukrajna oldalán. Ha az abszolút igazságot akarják megtestesíteni, és a túlélésnél is magasabb ideálnak akarnak megfelelni, ám legyen, tegyék ezt, bizonyítsák saját példájukon. Majd meglátjuk, hogy a lengyel polgárok ezt hogyan értékelik. De hergelni a végletekig felbőszült oroszokat azzal, hogy majd szövetségeseink megvédenek, nem hősiesség, hanem önző felelőtlenség. Igen, Mateusz, a barátok kiállnak egymásért, de azért az igazi barátok nem is húzzák be egymást egy véres háborúba.

Tipikusnak tartom Grzegorz Kuczynski, a Varsó Intézet igazgatójának válaszát tavalyi kérdésemre, hogy „az ellenségem ellensége a barátom” lengyel politikája nem tartja-e túszként az ukrajnai lengyel kisebbséget. Azt válaszolta, „az ukrajnai lengyel kisebbség jogai egyáltalán nem túszai ennek az elvnek”. Közben a szégyenletes ukrán nyelvtörvények ugyanúgy vonatkoznak a lengyel kisebbségre, mint a magyarra. Oroszország mindig is vörös posztó volt a lengyelek szemében, ami persze érthető történelmi tapasztalataikból, de ne akarjanak ebből erényt faragni azzal az érvvel, hogy ezt mások iránt érzett szolidaritásból teszik.

Harmadik világháború esetén nem a lengyel katonáknak kell majd megvívniuk a fő csatát az oroszokkal, hanem amerikaiaknak, briteknek, franciáknak. És nem a lengyel katona lesz az egyetlen áldozata annak, ha gombafelhők emelkednek fel az európai fővárosok felett, 4000 fokon szénné égetve lakosaikat, kicsiket, nagyokat, gazdagokat, szegényeket. Soha, soha ne hősködjünk úgy, hogy ennek mások igyák meg a levét!

Itt egyáltalán nem arról van szó, hogy kinek van igaza az orosz–ukrán konfliktusban, Moszkvának vagy Kijevnek. Ezt a magyar kormány mellesleg már a maga részéről világosan megfogalmazta, egyértelműen elítélte az orosz inváziót, utána pedig megszavazta a szankciókat is. Itt arról van szó, hogy ez egy háború, az ilyenben pedig először mindig az igazság esik áldozatul. Ma már csak erkölcsileg ambivalens döntések széles palettája áll rendelkezésünkre, ezért teljesen téves az az elképzelés, hogy népeink biztonságát kötelességünk feláldozni valamiféle történelmi igazság oltárán. Azért, hogy majd a következő generációk előtt büszkén ki tudjunk állni, és elmondhassuk, lelkiismeretünk szerint cselekedtünk. Csakhogy értsük meg, nem lesznek következő generációk. Ha itt hibázunk, a bronzkorba vágjuk vissza civilizációnkat fél nap alatt.

A lengyel vezetők tehát tegyék meg a szükséges lépéseket Ukrajna megsegítésére, ahogy ezt ők és választóik jónak látják. De ugyanakkor fogadják el a tényt, hogy mi, magyarok nem rájuk szavaztunk, nem az ő politikájuknak adtunk demokratikus mandátumot, hanem a magyar kormánynak. Morawiecki értse meg, hogy amikor azt az álláspontot becsmérli, hogy nem akarunk ebbe a háborúba belekeveredni, nem Orbánt bírálja, hanem a mi akaratunkat akarja kinullázni. Egy hónapja világosan kifejtettük ezen döntésünket, ezért ne próbáljon minket meggyőzni arról, hogy ez valami félreértés, vagy hogy azóta már biztos meggondoltuk magunkat, kormányunk pedig orrunknál fogva vezet minket. Erre itt van nekünk Brüsszel, nem kell ez a maszlag Varsóból is.

A februári orosz invázió első napján, harmincéves kihagyás után, felébredt hosszú álmából a történelem, nem lenne jó, ha épp most küldenénk a lengyel–magyar barátságot szabadságra. A lengyel vezetőknek tudatosítaniuk kell, hogy nem misszionáriusként, hanem politikusként kell viselkedniük. Nem az a dolguk, hogy igazuk legyen, hanem elsősorban az, hogy polgáraik biztonságban legyenek, legyen mit enniük, és szabadok legyenek. Ez a hittérítő aktivista politikus egy obamai találmány, Brüsszelben is már évek óta ezt majmolják. De kérem, ha Varsóban orosz rulettet akarnak játszani egy nukleáris hatalommal, ne a mi homlokunkhoz tartsák azt a revolvert!

(A szerző újságíró)  

Kapcsolódó írásaink

Domonkos László

Domonkos László

Filmnap, magyar história

ĀNálunk a valamire való alkotómunka mindig közösségi indíttatású, a nemzet, a magyarság érdekeiért, gyötrelmei ellen, ilyen-amolyan ügyeiért síkra szálló, ezekkel összefüggésben alkalmazott művészi tevékenység volt

Bán Károly

Bán Károly

Gyurcsányék bojkottja

ĀAz eredményes bojkotthoz közösség kell, szolidaritás, a szolidaritáshoz közügy, a közügyhöz képviseleten alapuló köztisztelet, sőt érdemek, együttgondolkodás