Ha egészen pontosak szeretnénk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy a debreceni irodalom lépcsőfokairól beszélünk, amit most szó szerint értünk. Rendhagyó bibliaetikai és irodalmi tanításra vállalkozott ugyanis a vasúttársaság és a református szeretetszolgálat, amikor a vágányoktól a debreceni nagyállomás épületébe vezető aluljáróban egyik oldalt a Pál apostol korinthusi leveléből ismert szeretethimnusz részleteit, a másikon pedig a Debrecenben élt vagy a cívisvároshoz köthető írók és költők nevét, születési és halálozási évszámait ragasztották föl a lépcsőfokokra.
Tizennégy név szerepel a fokokon, születésük időrendjében haladva fölfelé: a két Mihálytól, Fazekastól és Csokonaitól kezdve Móricz Zsigmondon, Tóth Árpádon, Szabó Magdán keresztül, Pinczési Juditig és Térey Jánosig. Nyilvánvaló, hogy a Debrecenhez kötődő irodalmárok neve egy egész lépcsőházban se férne el – Szabó Zoltán Szerelmes földrajzában „költők kertjének” nevezte a várost, amely Budapest után a legtöbb alkotót adta a magyar irodalomnak –, és ugyan mindegyik névjegyet kapott író és költő református volt, e protestáns kötődésű alkotók nevein lépkedve eljuthatunk akár a villamosig.
Az említetteken kívül Kölcsey Ferenc, Arany János és Ady Endre, Gulyás Pál, Szabó Lőrinc és Kiss Tamás vagy Tóth-Máthé Miklós nevét olvashatja, aki egyáltalán észreveszi, hogy alig érkezett meg Debrecenbe, máris egy irodalmi sétán vesz részt. Tóth-Máthé, a színészből lett író a református attitűdöt mindig is hangsúlyozta, a szatirikus vagy történelmi művei mellett gondoskodott arról, hogy a reformátorok (Méliusz, Károli, Szenczi Molnár, legutóbb Kálvin) életét és szellemi örökségét regények és drámák őrizzék.
Kiss Tamás Weöres Sándorral együtt indult nyugatosként, a református teológiát és magyar–történelem szakot végzett költő aztán tanárként és az Alföld szerkesztőjeként a maga csöndes bölcsességében szolgálta irodalomértékelésünk és a költészet ügyét. A névsorból viszont talán még az irodalomszeretők között is kevésbé ismert név a fiatalon, harmincnégy évesen elhunyt Pinczési Judit költőé (aki szintén református lelkészcsaládba született). Az utolsó műveként a Debrecen-regényt jegyző Térey János pedig még szinte a kortársunk, három éve hunyt el, gyakorló reformátusságát soha nem leplezte (róla egyébként rögtön a halála után könyvünnepet neveztek el a cívisvárosban).
Mint utaltunk rá, sok a hiányzó név (még a protestáns irodalmárokat tekintve is), másrészt az mindenképpen örvendetes, hogy legalább tizennégyen beleköszönnek az érkező tekintetén keresztül az emberi lélekbe. Márkus Béla irodalomtörténész frissen megjelent esszéjében Sarkadi Imre debreceni kötődéséből kiindulva az írót, drámaírót jellemző morális praxist mutatja be, és szót emel a kettős évfordulón érzett „méltánytalanság” miatt: „Turisták, bejáró diákok, munkások, bárkik a nagyállomás aluljárójából feljövet a lépcsőfokokra írva szembetalálják magukat az érdemesek nevével. (…) Sarkadi nincs köztük” – teszi szóvá Márkus Béla.
„Nem bántanánk meg a vasutasokat, krampácsolókat, hogy ők állították volna össze a névsort – a helyi irodalmi hagyományok váltókezelői, menetirányítói lehettek ők. Ők, akik talán ismerték az egyik legendát, miszerint Sarkadi huszonnégy évesen az akkori közlekedési viszonyoknak megfelelően vonat tetején, fékezőfülkében, mellékvágányokon vesztegelve érkezett Pestre. A mai, képzeletbeli vonatot, rajta az életmű egésze, a szülővárosban valahol egy mellékvágányra irányították, és magabiztos nemtörődömséggel hagyják ott vesztegelni.”
Ezt a részt emeli ki Márkus írásából a Magyar Napló folyóirat áprilisi számának ajánlója, és arról ugyan nem vagyok meggyőződve, hogy a névsor összeállításában az irodalom „váltókezelői” vettek volna részt, a Sarkadi-hagyománnyal valóban lehetne alaposabban foglalkozni, visszavezetni például az oktatásba. (Emlékszem, hogy gimnazistaként egyik meghatározó színházi élményem volt az Elveszett paradicsom című dráma, az utolsó Sarkadi színpadi művei közül, és idejekorán fölhívta a figyelmet a sokszor csak a cselekedeteink után jelentkező, egzisztenciális következményekkel járó morális dilemmákra.)
Persze, megértem, hogy mindennel nem lehet foglalkozni, és némi vigasz, hogy a múlt évben, születése centenáriumán és (titokzatos) halálának a hatvanadik évfordulóján a Debreceni Református Kollé-gium – a várossal közösen szervezett – előadásokon emlékezett a Kossuth- és (háromszoros) József Attila-díjas íróra, aki a kollégium diákja volt, és itt őrzik Sarkadi Imre hagyatékának egy részét is.
És hogy kik maradtak még le a lépcsőkről? Ha az egyházi és természettudományos irodalmat is ide vesszük, és az én listám is csak válogatás: Méliusz Juhász Péter (Gulyás Pál szerint a város első géniusza), Szenczi Molnár Albert, Földi János, Petőfi Sándor (aki egy telet töltött Debrecenben), Jókai Mór (akinek több debreceni témájú regénye és elbeszélése van, itt szerkesztette az Esti Lapokat, a városi színház avatóünnepségén, 1865 őszén az ő prológusát adta elő felesége, Laborfalvy Róza). Oláh Gáborról most is, mint mindig, elfeledkezünk, ugyanígy Pákozdy Ferencről (a költőt Debrecenbe száműzték Hódmezővásárhelyről), és egy felirat talán arra is szólíthatna, hogy kezdjük értékelni Niklai Ádám költészetét…
(A szerző irodalomtörténész)
