Toposznak is tetszhet, hogy a szavak világokat teremtenek, de ha ellépünk az irodalomtól, azt biztosan kijelenthetjük, egy-egy szó, egy-egy verbális megnyilvánulás vagy leírt mondat sokszor többet elárul az azt közzétevő(k)ről, mint arról, amire a szűken vett közlés vonatkozik.
A választás eredményét megérteni akaró nagy baloldali nekibuzdulás az elmúlt hónapban számolatlanul szállította az okokat firtató, ilyen-olyan műfajú publikációkat. Ezek között jelentős halmazt tesznek ki azok, amelyek szerint az eredmény nem a politikának, tehát az életet bizonyos értékrend szerint elrendező cselekvésnek, illetve az ez alapján megrajzolt kilátásoknak köszönhető, azt sokkal inkább a kommunikáció, az életről szóló narratívák és a mögéjük rendelt erőforrások mennyisége döntötte el. A napokban olvastam erről egy dolgozatot. Szép hosszú olvasmány. Címe szerint arról szól, hogy hogyan hozta létre a Fidesz és Orbán Viktor a legyőzhetetlen jobboldali sajtóvilágot, nyilván propagandagépezetet a cikk szerint.
Az írás mértékadóan indult, egy montázs közepén a miniszterelnök aranyszínű alakja, nehogy véletlenül egy percig is kétséges legyen, a derék független tényfeltárók leginkább Türkmenisztánnal rokonítják hazánkat. Sok minden szerepel az írásban, a már megszokott, rendesnek mondható tendenciózussággal. Olvasás közben azt gondoltam, lehetne beszélni arról, hogyan alakult ilyenné a magyar nyilvánosság, talán szükséges is lenne, csak akkor el kellene kezdeni az átöröklött kommunista sajtótól (a baloldali propagandagépezet, ha már), végigkövetni a 2010-ig tartó húsz évet, ám az minden bizonnyal zavarba ejtően bonyolult képet adna, összezavarná az egyszerű közlésekre vágyó nagyérdeműt.
Aztán egyszer csak találtam egy mondatot, amely szerint valahol Makón „disznóvágásból visszamaradt húst” osztogattak a szavazatokért cserébe. Beszédes közlés, minden benne foglaltatik, ami a baloldali politika és szellemi világ viszonyulását jellemzi a magyar élethez. Egy nem létező jelenséget leíró terminus, mert disznóvágásból nem szokott visszamaradni hús, legalább duplán lenéző konnotációval, mert egyszerre sugalmazza valakikről, hogy valamilyen értékcsökkent hússal vásárolnak meg olyanokat, akik ezért is hajlandók eladni a szavazatukat. Nos lehet, hogy a vereség okainak felkutatását a hasonszőrű mondatokat megszülő habitus leírásával kellene kezdeni.
Nem tudta szegény Oskaras Koršunovas litván rendező, legalábbis ő ezt nyilatkozta, hogy azt a nemzetközi fesztivált (MITEM), amelyre jelentkezett a társulatával, és amin fontosnak gondolták performansszal üzenni a magyar miniszterelnöknek, Vidnyánszky Attila, az ő szavaival „Orbán csatlósa” szervezte. A csatlós nem egy jól hangzó kifejezés ebben az országban, tekintettel arra, hogy mást sem lehetett hallani a kommunizmus évtizedei alatt, mint hogy Magyarország volt Hitler utolsó csatlósa. (Talán ezért is jelentette Márki-Zay Péter hónapokig tartó verbális ámokfutásának mélypontját, amikor a miniszterelnököt Putyin utolsó csatlósának nevezte.)
De vajon mivel vívta ki ezt a nem túl hízelgő titulust Vidnyánszky? Pedig semmi baj nem volt vele, ameddig Beregszászban volt rendező, majd a debreceni színházat igazgatta. Addig széles konszenzus övezte a tehetségét, de amint kilépett a neki rendelt kerékvágásból, a segítségre méltó, tehetséges szegény rokon szerepéből, lám, hirtelen megkopott a talentuma, és csatlóssá változott.
Azzal kezdtem, hogy a szavak világokat teremtenek. Ami körülvesz minket, ezt is szavak teremtették. Kíméletlen, méltánytalan, igaztalan szavak. Ideje lenne újakat használni.
(A szerző lapszerkesztő)
