Vörös boríték

Hogy miként rendeződnek majd a táborok, az még nem teljesen világos. Úgy-e, ahogy az oroszok mondják, hogy a „Nyugat” ellen harcolnak, vagy úgy is, hogy frontok nyílnak szerte a bolygón, akár egyes államokon belül, esetleg megrendülnek, majd összeomlanak a világviszonyok gazdasági, politikai-hatalmi, világnézeti, pénzügyi téren is? Reménykedhetünk abban, hogy az utóbbi nem következik be, ugyanakkor rosszkedvűen látjuk, bizonyos nagyhatalmak és szervezetek, vezetők, spekulánsok és politikusok mindent megtesznek azért, hogy mégis bekövetkezzen.

Ez értelmetlennek tűnik, de csak ha a józan ész perspektívájából nézzük. Ha a hatalmi mámor megszállottjai-nak céljait figyeljük, már most látható, hogy egy szinttel magasabbra épült a torony, ahonnan a világot akarnák irányítani. A politikai és gazdasági nyomás mellé odatették az erkölcsi nyomást is, és ez alól alig lehet menekülni.

Az oroszok azt hiszik, ők megtehetik. Fennen hirdetik, hogy oldalukon az erkölcsi igazság, a katonai erő és a gazdasági hatalom is. S mivel történelmük, kultúrájuk, jellemük jelentős elemei még léteznek (szerintem már csak töredéke a múlt századinak, és ez is lesz a vesztük) támadnak, lőnek. Harcolnak, amíg nem győznek – mondják –, de a nagy magabiztosság mögött mintha már ott bujkálna a félelem is. Akkor is, ha Isten nevében teszik, amit tesznek. Mindenesetre a történelem folytatódik. A történelem, vagyis az emberiség bukdácsolása ezen a gyönyörű bolygón Isten parancsaival szemben. Nem lett vége sem 1945-ben, sem 1991-ben.

Egyre többször hallom az oroszoktól, hogy ez a háború a Nagy Honvédő Háború folytatása, amelyre azért van szükség, mert az ellenséget akkor nem sikerült teljesen megsemmisíteni. Nem gondolom, hogy komoly orosz katona vállalkozna ma e feladat befejezésére. De mint tudjuk, a parancsokat nem a katonák adják ki. Ők csak végrehajtják: győznek vagy belepusztulnak. Azt meg a másik oldalról hallom, hogy ez egy „szent háború”, amely a szabadságért, demokráciáért, humanizmusért meg ilyesmiért folyik. S hogy nagy szabadság meg demokrácia lett volna ott, ahová betörtek a támadók.

Megdöbbentő, hogy a történelem ott folytatódik, ahol a legsötétebb pillanatában megszakadt. Valahol 1941 körül. Lassan, de biztosan elillanni látszik a hatvanas évektől tapasztalható mámoros, magabiztos érzés, hogy jobb, szebb, szabadabb lesz a világ. Ha mástól nem, hát önmagunktól, akik tanultunk a történelemből, nem háborúzunk csak szerelmeskedünk, nem rombolunk, hanem építünk, lesz, aki a hajába virágot tűz, más csizmát húz, és várja az út. Gyermekeket nevelünk, lelkünkbe költözik a zene, a vers, a tánc. S most megdöbbenve állunk: egyre több a hazugság, és egyre kevesebb a remény, hogy az emberiség tanult volna a történelméből. El voltunk foglalva: grundfocival, barátsággal, szerelemmel, gyermekneveléssel, hivatással, zenével, irodalommal, színházzal. Kedélyes sörözéssel, bográcsban paprikás krumplival, Balatonnal – halállal is igen –, nagy tervekkel, szép álmokkal. Nem akartuk elhinni, hogy készülnek a háborúra, pedig jelzés (vagyis háború) volt éppen elég.

Én sem gondoltam, hogy megtörténik. Hogy már régóta kész a terv az oroszok sarokba szorítására. Sikeres és sikertelen próbálkozásokkal már a tűrési zónán belül: Kaukázus, Ukrajna, Fehéroroszország, Kazahsztán. Szankciókkal. S hogy az oroszoknál is ott a vörös boríték minden illetékes parancsnokság széfjében. Amelyben – mint 1941-ben – ott lapul a részletes terv és utasítás, hogy mi történjen az M napon. Minden kijelölve az utolsó percig teljes részleteiben. Mármint a támadásra. A borítékban arról, hogy mi történjen abban az esetben, ha az ellenség támad, egyetlen szó sem volt. Nagyon sokba került ez akkor az oroszoknak, talán ez vakította el őket most.

Furcsa dolog ez az elvakítottság. Mert ha behunyhatjuk a szemünket, az erős fény már nem ér semmit. Csak amit belül gondolunk vagy gondolni, hinni akarunk. Gondolhatják az oroszok, hogy nem is egyszer legyőzték már Európát. Magát a nagy Napóleont – Párizsig jutottak – és a Wehrmachtot, a világ addigi legfélelmetesebb hadseregét. S mint látom, ezt a mostani háborút, vannak, akik tényleg Európa ellen vívnák. Nem hiszem, hogy a Kreml vezetői ne tudnák, hogy Napóleon ellen Nagy-Britannia hét koalí-ciót hozott létre európai államokból, és Waterloo-nál is a britek és a poroszok győztek. S emlékezniük kell arra az elképesztő mennyiségű fegyverre és más termékre, amit a második világháborúban a Szovjetunió az Egyesült Államoktól kapott (például 11 ezer harckocsit, 9600 ágyút vagy éppen 15 millió katonacsizmát). Most mindez az ellenfelet erősíti.

Nem hiszem, hogy a Kremlben ne tudnák, hogy a brit és amerikai légierő megsemmisítő csapásai, majd szárazföldi erőinek bevetése a Harmadik Birodalom ellen mekkora szerepet játszott a győzelemben. Ha tudják, talán lokális konfliktus szintjén marad ez a mostani háború. De az elvakítottság az amerikai és európai vezetők jelentős részét is jellemzi. Nem látják, nem akarják látni, nem akarják felfogni, nem akarják elfogadni, hogy a tűzzel játszanak. Majd ők (gazdaságilag) megfojtják Oroszországot. Szankciókkal. De ezekkel saját országaik lakosságát fogják megnyomorítani. Ők már bebiztosították magukat, gondolják. Értük mindig jön a puhán suhanó szolgálati kocsi, náluk mindig lesz fűtés, lesz mit enni. Napóleon híres ötlete volt a kontinentális blokád (szankciók!), amellyel megfojtja Angliát. Nem sikerült. Ki tanult ebből?

Szankció a szankciók ellenzőivel szemben. Ez az igazi vörös boríték. Pontosan ez az eszköze ama torony felépítésének, amelyben ellenvéleménynek, de még csak kételynek sincs helye. Semmiben. A szankciókban. A sportolók, művészek diszkriminálásában. A vezetők véleményének megkérdőjelezésében. Se nemzetnek, se népakaratnak, se autonómiának, se szuverenitásnak helye nincs. A békének sincs. Nagy szívességet tett a torony építőinek Putyin orosz elnök, hogy megindította a katonai támadást. Így a torony tetején kiabálhatnak: minket kényszerítenek védekezni! Európát, a világ kultúráját védjük. Mi csak védekezünk, védjük „Európa szívét” – talán még ezt is mondta valamelyik nagy toronyépítő –, mindenki álljon be a sorba. Hogy ledől ez a torony, nem érdekli őket. Pedig ledől, ez bizonyos.

Az oroszok katonailag nem győzhetnek. Azért, mert a mai Oroszország nem a Szovjetunió (semmilyen tekintetben sem), és mert terrorapparátusa nem képes olyan mennyiségű gyalogságot felvonultatni, ami akár csak Ukrajna keleti részének elfoglalására elegendő lenne. Huzamosabb ideig uralni egy területet rakétákkal, páncélosokkal nem lehet. Főleg ha szemben százezer vállon ott a tizenhat kilós Javelin páncéltörő rakétavető. Annyi és olyan NKVD „speciális alakulat”, amennyi milliónyi orosz fiatalnak a pergőtűzbe szorításához kellene, viszont szerencsére nincsen.

Nem győzhetnek az oroszok erkölcsileg sem. Már nem. Mint ahogy nem győzhet itt már senki sem. Ukrajna semmiképpen. Ez egy ilyen háború. Pontosabban: ez is egy ilyen háború. (Ki győzött Koreában, Vietnamban, Afganisztánban, Szíriában, sőt Líbiában?) Meddig tarthatja Magyarország a helyes álláspontját, nem tudom. Meddig sikerül ellenállni a pöffeszkedő torony serény építtetőinek? És a sok kis, más bőrére bátor strébernek? Csak kívánom, hogy minél többen értsék, hogy miért erősebb a jó a vonzónál. S az Isten vonja sugaraiba valahogyan a szertehullott igazságokat. Valóságosan is, s ha lehetetlen, hát alakváltón. Igen, ezúttal mi maradjunk ki a táncból. Sőt: szerte a világban mi tépjük szét a vörös borítékokat. Ahogy Weöres Sándor írta: „Nincs más menekvés, mint a bölcs nyugalom.”

(A szerző történész)