Egy ideje minden este nyugtalanul aludt el. A szorongását nem az okozta, hogy rosszat fog álmodni, hanem a rossz ébredésektől tartott. Nem szeretett volna például lajhár lenni már reggel hatkor J. Károly helyett, de orrszarvúként sem akart kikelni az ágyából, nem beszélve arról, ha véletlenül csótánnyá vagy liberális politikussá változna az éjszaka leple alatt. Reggelente hálás sóhajokkal szabadult meg a vizelettől és a félelmeitől – normálisan működnek a végtagjai és az agysejtjei, a kezével is jól ki tudja tapintani, hogy nem rabolták el közben az ufók, és nem operálták át nővé.
Azon a reggelen J. Károly vidékiként ébredt.
Nem volt szokatlan az érzés, hiszen vidéken született, ott nőtt fel, és csak valamilyen balszerencse folytán került a fővárosba.
Több mint harminc évvel ezelőtt, az első nagy szerelmi csalódása után azt gondolta, hogy itt majd boldogulni fog. Meg hogy nem lesz egyedül, s nem fogják a harmadik utcában is tudni, ha elromlik a kedve, és megkapja azt a bizonyos esélyt, ami mindenkinek jár az életben.
De mindegyikben tévedett. Sehol nem volt még annyira magányos, mint a nagyvárosban, nem jutott előre a hivatali ranglétrán, nem következett be pozitív fordulat magánéleti státusában, és annak is örült volna, ha a kedélyállapota iránt legalább a második szomszédban érdeklődnek. Volt ugyan egy idős néni az emeleten, aki mindig megkérdezte tőle, hogy van – de a néni néhány évvel ezelőtt meghalt, vele a remény is, hogy számítana valakinek.
Kivéve a büfés Esztert, az egyet-len emberi lényt, aki őszinte érdeklődést mutatott J. Károly személye iránt. Ő azonban egy egészségeset kacagott, mikor a férfi mesélt a szorongásairól és hogy aznap reggel vidékinek érezte magát, amire rátett egy lapáttal, hogy elment szavazni, a fővárosi vesztesek táborát gyarapítva. Ezen nem csodálkozik, mert folyton úgy érzi, hogy vesztes, ráadásul most már azt is csak Eszternek vallhatja be, hogy vidéki. Pedig rendszeresen tisztálkodik, Németországba ezért sem költözne, mert ott ez nemsokára tilos lesz.
Csak két foga hiányzik, de nem látszik, viszont annak a holland liberálisnak nem hiányzik egy sem, de a két metszőfoga közt elférne még egy harmadik is. A szemüvege nem márkás, de jól lát vele, és van ugyan némi túlsúlya, de az osztályvezetőnek még több van, és ma reggel is izzadtságszagot hagyott maga után, amikor a vidékieket szidta.
A nő megkérdezte, hogy kidühöngte-e magát, mert az embernek néha ki kell ereszteni a gőzt, ha megsértik, mire J. Károly némi szemérmes zavarral azt mondta, hogy már régen elköltözött volna, ha Eszter nem főzne ilyen finom kávét. „Én is vidéki vagyok – mondta Eszter –, mint a fővárosiak többsége, de én még nem felejtettem el, és semmivel sem gondolom magam többnek azoknál, akik otthon maradtak.”
(A szerző irodalomtörténész)
