Áldozat az életért

Meglepődne a Tisztelt Olvasó, ha felsorolnám, hány országgal kerültünk háborús viszályba hosszú európai történelmünk során. Ezért most a régmúlt konfliktusaival nem is foglalkozom, csak említsük meg királyaink szinte állandó küzdelmeit Bizánccal, a Német-Római Császársággal, osztrákokkal, tatárokkal, de még Velencével és Nápollyal is. És persze az Oszmán Birodalommal, amely küzdelem háromszáz évig tartott, vesztes és győztes csaták, várostromok ezreivel. Mohács éppen a történet közepén volt, s a végén győztünk, de milyen áron! Ezt az árat nyögjük azóta is, ez a háború akadályozta meg nemzetünket, hogy maradéktalanul betöltse küldetését a Kárpát-medencében. Merthogy hazánknak szép végei mindenütt csonkán állnak.

Háborúztunk ezt követően is, főleg katonát biztosítva a bécsi udvar különböző vállalkozásaihoz. Volt itt osztrák örökösödési háború, hétéves háború, aztán a napóleoni háborúk, az olasz és német egységért (illetve megakadályozásáért) vívott háborúk. Harcolhatott a magyar baka osztrák uniformisban, német vezényszavakra franciák, poroszok, britek ellen és mellett is, akkor is, ha nem is találkozott e nemzetek fiai­val. Haszna nem sok lett belőle a hazának. Annál több mindenki másnak: britnek, porosznak, franciának s persze az osztrák császárnak, mindenféle bankárnak, de még a bécsi polgárnak is. Hány magyar ifjú áldozta erre ifjúságát s életét?

Aztán voltak szabadságharcaink, Bocskai István, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc vezetésével, s 1848/49-ben is. Közvetlen hasznuk ezeknek is kevés volt – annál több a sírig menő fájdalom. De mégis ebből gyűjtöttük fel újra az erőt. Sokan elpanaszolhatták: „Jaj már odavagyunk, mert csak bujdosunk, /Egy helyből más helyre hordozóskodunk.” Utóbbi szabadságharcunkban találkoztunk először a felnövekedett szlávos Oroszországgal – ez ellenség oldalán –, amely ezzel úgy látszik ki is jelölte a helyét a velünk való viszonyban.

Magyarország a Habsburg Birodalomban (rendes időkben) a Szent Koronában megtestesülő szuverenitás alapján, saját törvényei szerint, a rendi alkotmányosság keretei között (országgyűlések, megyei autonómia) kormányoztatott. Papíron és a deklarációk szintjén. Néha még azok szintjén sem. A világ csak azt tudta, hogy itt Ausztria van. Sokat mesterkedtek Bécsből, hogy a magyar állam s vele a magyar nép is felolvadjon a birodalomban. S ebben nem is a „kalapos király” ártott a legtöbbet, hanem hogy 1844-ig nem a magyar volt a hivatalos nyelv. S az is, hogy a hazai nemzetiségeket Bécsből ellenünk hangolták, s ezek a gyilkos maszlagnak, propagandának olyan kiábrándítóan fel is ültek.

Ennek lett következménye az első világháború utáni összeomlás, szabad rablás, a kiszolgáltatott Közép-Európa. Ebben az első Nagy Háborúban – már az Osztrák–Magyar Monarchia vívta – a magyar bakák nagy többsége megint német vezényszóra harcolt és tette le a fegyvert. Az oroszokkal megint közvetlen harcba kerültünk. (Oroszok alatt az Orosz Birodalom összes népét kell érteni, az orosz mellett leginkább ukránokat, fehéroroszokat, de tatárokat, kazahokat és százféle más népet.) A háborúhoz semmilyen magyar érdek nem fűződött, csak egyszerűen elhatároztatott – Berlinben, Párizsban, Moszkvában, Londonban, Bécsben – s nem lehetett kimaradni. Legalábbis az akkori magyar politikai elit ezt nem tudta elérni. Túl nagy volt a kísértés és a félelem. Zajosan, majd rengeteg csöndben mentek a fiúk a frontra. Szerbiába, Itáliába, Romániába, néhány ezren még francia vágóhídra is. „Szegény emberek ölnek és csak ölnek…”

Háborúba keveredtünk Nagy-Britanniával, Kanadával, Ausztráliával, Új-Zélanddal, a Dél-afrikai Unióval, Indiával; Franciaországgal, Olaszországgal, Japánnal, Belgiummal, a Kínai Köztársasággal, Kubával, Görögországgal, Panamával, Nicaraguával, Portugáliával, Romániával, a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal, Sziámmal. Érdekes névsor. Közben Budapesten, Bicskén vagy éppen Csíkszeredában az embereknek semmi bajuk nem volt a britekkel, franciákkal, de még a regáti románokkal vagy a szabadkai szerbekkel sem. Mit érdekelte őket Ferenc Ferdinánd, talán maga a merénylet néhány napig.

De hogy ez hogyan kapcsolódik Szerbiához, az Oroszországhoz, az Nagy-Britanniához, s hogy ebből hatszázezer magyar halott lesz és az ország végzetes összezsugorodása? És hogy mi bajunk nekünk a taljánokkal? Isonzónál, Doberdónál? És hogy jön ehhez Nicaragua, Panama, Kína meg Japán, sőt Lengyelország és a Cseh–Szlovák Köztársaság is. Micsoda? Tényleg mi voltunk a földnek bolondja? Többször ne legyünk, ha lehet.

Cseh-Szlovákia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság? Oh a szlávok! No meg a románok. Honnan kerültek ezek elő? A háborút nem mindig a katonák nyerik meg, inkább a diplomaták, politikusok, ügyes kóklerek, gátlástalan gazemberek. Az ilyenek mindig a háború kitörése előtt nyüzsögnek – s aztán a béketárgyalásokon. Csak közben millió emberi élet száll el értelmetlenül fiatalon a semmibe. Milliónyi fizikailag és lelkileg sérült ember lepi el a városokat, falvakat. Mindig van győztes, de milyen áron? És a vesztes mivel fizet? Életével, karjával, elméje megzavarodásával. Tartományaival vagy mint mi is, saját véreivel? Érzelmeidet rejtsd el, s hozz döntést hideg fejjel!

Háború – s már a fegyver is – háborút szül. (Sokak szerint az emberiség történelme egy véget nem érő háború, amely a végső megsemmisülésig tart.) Belesodródtunk a második világháborúba is. Nem akarta szinte senki. Aztán varázsütésre úgy tűnt, szinte mindenki akarja. Furcsa dolog ez. Addigra a magyarlakta vidékek zömét visszaszereztük. A többit el lehetett volna rendezni békésen, még talán értelmesen is. Megint semmiféle magyar érdek nem fűződött a háborúba lépéshez. Mégis így lett.

Háborúba keveredtünk a Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniójával. Ez a Kremlből irányított birodalom félelmetesebb volt minden korábbi orosz vezetésű alakulatnál. Addigra a terrorral, ideológiával összetartott Szovjetunió ragadozóvá vált. Igaz, a három balti állam, Moldova vagy a Kaukázus néhány tagállamának „hűsége” kérdéses volt. S voltak – még szlávok is –, akik szembeszálltak. „Magadból lépsz ki!” – hallatszott. Ma is ezt hallom Moszkvából. „Elárultak minket a szlávok…” Nem üzentünk hadat a Szovjetuniónak, de csapatainkat elindítottuk, mondván, hogy a kassai bombázással megtámadtak minket. Nagy-Britannia nekünk üzent hadat, mi az Egyesült Államoknak. (Muszáj volt?) És már nem volt megállás.

Vereséges békét kellett kötnünk Indiával, Új-Zélanddal, Kanadával, Ausztráliával, Dél-Afrikával. És odatolakodott Csehszlovákia és Jugoszlávia is. Ezek az államok csak londoni fehér asztaloknál léteztek, amikor mi beléptünk a háborúba, de így alakult. A párizsi békeszerződés (1947. február 10.) szerint háborút vívtunk Fehéroroszországgal és Ukrajnával is! (Bejelentkeztek a románok is, de őket most eltanácsolták, cserébe megkapták tőlünk ugyanazt, mint Trianonban. Nem hiszem, hogy nagyon bánkódtak.)

Furcsa névsor. Államok, köztük olyanok, amelyekkel soha semmilyen konfliktusunk nem volt – sőt tisztelettel gondoltunk rájuk. Ahonnan Széchenyi az első mérnököket, gőzgépeket, gázlámpákat hozta. Ahol kivándorolt magyarok az atomtechnológiát, a számítógépet, hologramot alkották. Államok, amelyekkel úgy viseltünk háborút – legalábbis a békeokmányok szerint –, hogy nem is léteztek, legfeljebb jogi fikcióként. (Ma már merre ténfereg a „csehszlovák” meg a „jugoszláv” nép. Arrafelé, amerre a „szovjet” is.)

Volt még egy háborúnk, 1956-ban szakadt ránk. Az is szabadságharc volt. Szép volt, de majdnem végzetes. Romokat hagyott, mégis az utolsó építőkövet is beépítette az ezer év alatt bölccsé vált nemzet szimbolikus katedrálisába. Keress meg minden utat a békéhez, s hozd meg azt az áldozatot, ha kell, amely se bohócot, se hóhért nem szolgál. Csak az életet.

(A szerző történész)