Narancs-kék tükörtojás

Akik nézték a képernyőn az ország szinte egyöntetűen narancssárga választási térképét, láthatták, ahogy ennek szívében egy nagy kék folt jelenik meg, mintha ott valami épp kihűlt volna. Ugyanakkor ez a „baloldalizás” egy nagy tévedésen alapszik.

Budapesten az ellenzékben maradt pártok pirruszi győzelmet arattak. Az összefogás, amelyet befogott orral ugyan, de sikeresen megalkottak, azt jelentette, hogy egyetlen kerület kivételével megszerezhették maguknak a fővárosban a vezetést. Ennek ellenére a budapestieket „baloldalizók” nemcsak tiszteletlenségüket, de tájékozatlanságukat is demonstrálják az ilyen jelzőkkel, miközben valószínűleg nem értik, hogy a város legtöbb országos egyéni választókerületében az előző választási ciklushoz képest megnövekedett a Fidesz–KDNP-re szavazók aránya, méghozzá jelentősen.

A másik, még ennél is nyomósabb ok az ilyen általánosítások elhagyására az lehetne, hogy a budapestiek többsége nem a baloldalra szavazott, hanem az ellenzéki összefogásra. Ez egy olyan kleptokrata, lumpen hordószónokokból összeenyvezett koalíció, amelynek köze nincs a hagyományos baloldali ideológiák tartalmához, módszereihez, de fogalma sincs ezekről. Még hazudni is úgy hazudnak, hogy ez a személyes erkölcsi és intellektuális deficitjükből ered, nem pedig a hazugság mint politikai eszköz marxista történelmi kontinuitásának tudatában. Ajtókat önszántukból lefejelő, nyugati giccsideológiákat ügyetlenül majmoló, kapzsi, polgárpukkasztó botrányhősökre szavaztak, nem pedig a baloldalra.

Azért a kérdés, amit több elemző kissé kerülget, mint a forró kását, továbbra is fennáll: miért Budapest? Talán hagyjuk most a magasröptű szocioló­giai elemzéseket a nagyvárosok dekadens polgárainak lélektanáról. Ezekben az elméletekben sok ugyan az igazság, de választ nem adnak, megoldásról már nem is beszélve. Budapest valójában egy némileg züllött bazár, amelyet nem lehet nem szeretni, amely abban a pillanatban, amikor az ember már épp lemondana róla, nagy őszintén újra megmutatja a lelkét.

Ady azon kevesek közül volt, akik ezt a vidám-szomorú lelkületet értették, és meg is élték. Ahogy a Budapest éjszakája szól című versében írja: „Be víg város vagy, én bús városom”. Hát igen, politikusként nagy fába vágja a fejszéjét, aki ezt a vidámsággal egyfajta esztétikai jellegű búskomorságot leplező metropolita közösséget egy nemzeti program, egy összefogó identitáson alapuló szellem mögé akarja besorakoztatni. Nem járhat itt sikerrel az, aki nem érti, hogy a város csak azt fogadja be, aki azonosul ennek azon fajta jövőképével, amelynek szerves része a felejtés, a múlt hibáitól való menekülés, rendezett sorokban. „És Budapest ujjong, dalol, fizet. / Bizáncban is nőtt feledés moha, / de így feledni nem tudtak soha” – írja Ady.

Politikai entitásként fővárosunk egy komplex jelenség. Dinamikus, ugyanakkor megváltoztatni lehetetlen, természete marad, ami. Ahogy Can Togay filmrendező fogalmazott: „A város, ha mozdult is, visszacsúszik felvert gyökereire. A budapestiek fáradtan, kimerülten nézik városuk, nem értik, valami hogy lehet ennyire megátalkodott.” Ennek a városnak igenis van lelke, ez egy befogadó, bár örökké szkeptikus közösség. Érdemes érte küzdeni. Ez nem egy, a majdani választások előtt elvégzendő feladat, nem politikai program. A budapestieknek nem elég egyetérteniük egy párt össznemzeti célkitűzéseivel, ennek a városnak személyes találkozás, sorsközösség, egy kis kedvesség kell.

(A szerző újságíró)