Sosem elég

Ha akkor nyitva tartjuk határainkat, azonnal otthonaink megnyitását is követelték volna, és nem lett volna elég az sem, ha mérhetetlenül naivan belementünk volna az akkori menekültkvótába, mert még mielőtt vendégeink kipakolhattak volna, az európai értékek nevében már a következő, többszörösen nagyobb kvótát lengették volna az orrunk előtt.

Pusztán beengedni sem lett volna elég a jövő baloldali szavazóit, meg kellett volna nekik teremteni azokat a feltételeket, amelyekben teljesen otthon érezhették volna magukat, mindenfajta értékeinkhez, törvényeinkhez való alkalmazkodás nélkül. És nem lett volna elég egyszerűen alkalmazkodni sem, mert azonnal megszületett volna az elvárás, hogy önmagunkat viszont gyűlöljük valami fiktív történelmi következtetéssorozat mentén. Nem tudtunk volna kielégíteni kapzsiságukat azzal sem, ha csupán pénzünket és életterünket adtuk volna át, nyugati példára meg kellett volna szabadulnunk nemzeti múltunktól és ezzel párhuzamosan a jövőnktől is. A Pink Floyd egyik híres slágerét idézve, hőseinket szellemekre kellett volna lecserélnünk.

Ma a bürokrácia forradalmának korát éljük. Tévesen hívjuk őket baloldalnak, az emberi és szociális jogok csak kellékek az eszköztárukban. Ez egy vezetők és célok nélküli forradalom, ahol a mindenkori, szürke, a polgárosodás kezdete óta igazságtalanul mellőzött és sanyargatott bürokrata végre magához ragadta a hatalmat, és istenként ünnepelteti magát, valamint az általa kialakított kafkai fantáziátlanság és tehetségtelenség rendszerét. Egy új vallást alapított magának hatalmas acél- és üvegkatedrálisokkal, amelyben a polgárok nemcsak a hívek, hanem bürokráciáról lévén szó, az első számú közellenség is. Ahogy Balzac mondja, a bürokrácia egy óriás szerkezet, amelyet pigmeusok működtetnek.

Ebből kiindulva próbáljuk megérteni, miért nem elég nekik most sem az, hogy százezrével fogadjuk a háborúból menekülőket, hogy tonnaszámra küldjük a segélyt, hogy minden nemzetközi fórumon elítéltük az orosz inváziót, megszavaztuk a szankciókat és vezetőink felemelték szavukat a civileket ért atrocitások ellen. Nem elég, amíg nem küldünk fegyvert, nem küldjük harcolni fiainkat azok oldalán, akik eddig jogtipró módon viseltettek irántunk. Árulók vagyunk, mert nem zárjuk el a gázcsapot, nem hagyjuk megfagyni az embereket, és kőolajat is veszünk ahelyett, hogy országunkat gazdaságilag öt éven belül visszavágnánk egy évszázaddal ezelőtti szintre.

A napokban felbukkant hangok tehát, miszerint „nem kéne Európában mindenkivel összevesznünk”, nem kéne „provokálnunk” nemzeti politikánkkal, sajnos ignorálják ezt a valóságot. Nem értik, hogy a globalista bürokrácia nem kompromisszumot keres, hanem teljes alárendeltséget követel. Nekik zsigeri elvárásuk az, hogy állandóan bizonygassuk ártatlanságunkat ahelyett, hogy ők indokolnák meg, miért sérti az európai értékeket egy gazdaságilag sikeres, családközpontú nemzetpolitika.

Persze hogy nem győzi meg őket a ötvennégy százalék sem, még mindig azt akarják elhitetni velünk, hogy valaki útját állja a nemzet „valódi” önkifejeződésének, és nem enged minket kibontakozni egy nyugati típusú nyílt társadalom képére. A progresszív globalistákkal való konzervatív megbékélés egy teljes illúzió – a nyílt társadalmakból és a nemzeti szuverenitásból, iszlámból és kereszténységből, anarchiából és rendből nem lehet átlagot vonni.

(A szerző újságíró)