Kosztur András

Vélemény és vita

Az elszigetelődés (világ)politikája

Csaknem egy évvel ezelőtt e hasábokon a hidegháborús blokkpolitika visszatérésének lehetőségéről írtam Oroszország és Kína formálódó szövetsége láttán

Az elmúlt egy év eseményei, különösképpen a legutóbbi orosz–kínai nyilatkozat és az ukrajnai háború, hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a szemben álló tömbök körvonalai még határozottabban rajzolódjanak ki.

Ma persze még nem világos, hogy a szembenállás egy újabb, akár évtizedekig húzódó hidegháború nyitányának tekinthető-e, vagy az elmúlt időszak egyre mélyülő elhidegülése eléri azt a pontot, amit az amerikai–szovjet szembenállás sosem, és valódi világháborúba torkollik. Ilyen tragikus kimenetelhez vezethet a NATO közvetlen beavatkozása Ukrajnában, de akár az is, ha Kína elérkezettnek látja a pillanatot a tajvani kérdés rendezésére. Jelen állás szerint azonban ezekre – most még – nem kerül sor, és csupán az elhidegülés fokozódik majd a közeljövőben.

Nagy kérdés azonban, hogy az új hidegháborús határok hol fognak majd húzódni. A nyugati szankciók célja az, hogy Oroszországból – és legközvetlenebb szövetségeséből, Fehéroroszországból – klasszikus „latorállamot” csináljanak, amely Észak-Koreához, Iránhoz, Venezuelához, Szíriához vagy Szaddám Huszein Irakjához hasonlóan állandó szankciós nyomás alatt, elszigetelődve, kitaszítottként létezik a világ államai között, és ebben az állapotban várja az összeomlást. Amely, mint a fenti példák is mutatják, sok esetben sohasem érkezik el, egy Oroszország méreteivel és erőforrásaival rendelkező ország esetében pedig erre vélhetően még kevesebb az esély. Főképp ha a fent felsoroltakon kívül mások is segítségére tudnak sietni.

Ez utóbbiban, azaz a segítségnyújtásban döntő szerepe lehet Kínának. Nem véletlen, hogy az amerikaiak már nyíltan meg is fenyegették Pekinget azzal, hogy válaszlépéseket tesznek, amennyiben a kínaiak segítenének Moszkvának enyhíteni a szank­ciók következményeit. Kína jelenleg politikailag – semlegessége állandó deklarálása mellett – határozottan Moszkva felé húz, a kínai vezetők nyilatkozataikban a NATO terjeszkedését kárhoztatják, azzal vádolják az Egyesült Államokat, hogy az orránál fogva vezeti az euró­paiakat, és elítélik a szankciókat is.

A fő kérdés, hogy ez majd konkrét gazdasági segítségnyújtásba is konvertálódik-e, főképp azon csúcstechnológiák területén, amelyek kapcsán az amerikaiak fenyegetései konkrétan elhangzottak, és amelyekben a legnagyobb hiányt szenvedheti Oroszország a következő években. Az erre a kérdésre adott válasz nagyban meghatározhatja azt, hol húzódik majd az új, világokat elválasztó „vasfüggöny.”

Bár jelenleg mind Kijev, mind a Nyugat retorikája arról szól, hogy az egész világ összefogott Oroszországgal szemben, valójában a nyugati világ és szövetségesei összefogásáról van szó. Való igaz, hogy nagyon kevés ország támogatta az Oroszország által indított háborút, annál többen vannak azonban azok, akiknek az elítélő szavak hangoztatása vagy a háború miatti általános aggodalmuk kifejezése mellett eszük ágában sincs leépíteni kapcsolataikat Oroszországgal.

Így tehát nem lehetünk biztosak abban, hogy ki és mennyire szigetelődik majd el. Az oroszok és a kínaiak már februári közös nyilatkozatukban is megfogalmazták, hogy valójában ők és partnereik jelentik a többséget, a kínai külügyi szóvivő, Csao Li-csiang pedig a Twitteren osztott meg egy térképmémet, amely a nyugati országokat és néhány szövetségesüket ábrázolja azzal a szöveggel, hogy „a nemzetközi közösség, amelyről mindig szó van” – üresen hagyva közben a világ többi államának helyét.

Ha pedig az ezredforduló előtti időszakban a most ellenintézkedéseket tevő országokat – elsősorban az Egyesült Államokat, valamint általában a G7-eket – globális szinten kizárólagosan mértékadónak lehetett tekinteni, akkor ma már azon országok hangjára is érdemes lehet figyelni, amelyek, ahogyan Szergej Lavrov orosz külügyminiszter fogalmazott, nem hajlandók úgy táncolni, ahogy Amerika fütyül. India, Kína, Brazília vagy éppen Mexikó nem csupán területüket és lakosságukat, de egyre inkább gazdasági mutatóikat tekintve is felzárkóztak a Nyugat államaihoz.

Így az sem zárható ki, hogy globális léptékben végül a Nyugat válhat valamiféle zárt világgá, a többségtől eltérően viselkedő kisebbséggé a nemzetközi kapcsolatokban. Ha Kína kitart Oroszország mellett, és gazdasági emelkedése ennek ellenére tovább folytatódik majd, ez a forgatókönyv egyáltalán nem lesz elképzelhetetlen.

Főképp, hogy a Nyugat bezárkózására mutató jelek eddig is voltak. Éppen Kína globális kihívóként való feltűnése tette szükségessé az Egyesült Államok számára, hogy rendezze a sorokat a nyugati világon belül, és a „demokrá­ciák és autokráciák” globális küzdelmének felvázolásával új összetartó erőt adjon a hidegháborús „szabad világnak.” Az úgynevezett klímavédelmi célok, a koronavírus-világjárvány, majd most az ukrajnai háború lehetőséget adott arra a nyugati világot uraló technokrata–oligarcha szövetségnek, hogy ideológiai támaszt és gyakorlati eszközöket teremtsen uralma fenntartásához.

Az „első” hidegháború idején a Nyugat győzelméhez jelentősen hozzájárult a jólét ígérete, valamint az ehhez kapcsolódó kulturális szimbólumok, mint Hollywood, a rock- és popzene, a gyorséttermek vagy akár a Szabad Európa Rádió. Mára nemcsak ezek belső megroppanása és nyilvánvalóvá vált átideologizálódása gyengíti a nyugati soft power vonzerejét, de az a tény is, hogy a nyugati elit jelenleg gyakorlatilag a jólét visszanyesésével, csökkentésével kampányol – olykor a zöld jövő, máskor az emberi egészség, legújabban pedig a Vlagyimir Putyin elleni küzdelem nevében.

Így a Joe Biden által nemrégiben beharangozott, az Egyesült Államok által vezetendő új világrend kialakítása is komoly nehézségekbe ütközhet majd. Elképzelhető, hogy a globális viszonyok átalakulása egyben az amerikai befolyás egyre szűkebb területre történő visszaszorulásával és ezeken a területeken egyre zártabb politikai rendszerek kialakulásával jár majd együtt.

Ez azonban egy másik folyamat kibontakozásához is vezethet. Ahogy a kommunizmus ígéretének megkopásával a szocialista tömb pártnómenklatúrái mindinkább a Nyugatban kezdték látni hatalmuk átmentésének ígéretét, úgy az amerikai/nyugati progresszív technokrácia és oligarchia is valamiféle „modellváltásban” bízhat, amennyiben a nyugati (poszt)liberális globalizmus kínai alternatívája versenyképesebbnek bizonyulna. Az ebbe az irányba mutató jelek, ha még halványak is, de felbukkan-tak már.

Ez azonban csak a végkifejletét befolyásolná annak a tendenciának, amely kirajzolódni látszik a szemünk előtt. Az elszigetelődés politikája a versengő globalizmusok nevében törékennyé teszi a gazdasági, kulturális és emberi kapcsolatokat is, az egypólusú világrend helyét pedig ismét olyan zárt világok vehetik át, amelyek eközben az „emberiségre” hivatkozva lépnek majd fel.

(A szerző történész, a XXI. Század Intézet vezető kutatója)

Kapcsolódó írásaink

Rab Irén

Rab Irén

Hazafias Népfront

ĀÉn még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik a magyar társadalom valamennyi osztályának, rétegének összefogását élvezhette a választásokon

Merényi P. Gábor

Merényi P. Gábor

Aki feltalálta a tornádó oldalszelét

ĀMiután a világ felocsúdott abból a bénító döbbenetből, amit még 2007–2008-ban a globálissá nőtt pénzügyi válság okozott, egyből elkezdődött a tanulságok keresése