Amerikából jöttem

Ez a „tudomány” arról szól, hogyan lehet kívülről egy adott ország politikáját direkt módon úgy befolyá-solni, hogy az végül is egy amerikai kliens állam legyen. Arra azonban kevesen figyeltek fel, hogy a beavatkozásnak egy sajátságos, évtizedek alatt kialakult gyakorlata van, vagyis hogy Washington a saját embereit igyekszik külföldön olyan kulcspozíciókba juttatni, amelyek lehetővé teszik számára, hogy később dróton rángathassa őket.

Dél-Korea első államfője, Li Szin Man amerikai emigrációból tért haza a második világháború után, majd 1960-ban a heves tüntetések hatására vissza is ment megbízói földjére. Nem volt ennyire szerencsés Benigno Aquino szenátor, aki 1983-ban amerikai száműzetéséből visszatérve még a repülőtérről sem jutott be Manilába, mert egy orvlövész lelőtte. Mustafa A. G. Abushagur amerikai professzori állását hagyta ott a Kadhafi utáni líbiai átmeneti kormány miniszterelnökhelyettesi posztjáért, de az országban kitört polgárháborút ő sem tudta megakadályozni.

Ahmed Chalabi is az Egyesült Államokból tért haza Irakba, „szponzorai” ugyancsak a miniszterelnök-helyettesi posztot brusztolták össze neki, de a síita politikust végül maguk az amerikaiak mozdították el az Irán javára történő kémkedés vádjával. A szlovákok is honfitársukat importálták 2014-ben a tengerentúlról Andrej Kiska személyében, aki jellegtelen politikus volt, népszerűsége padlót fogott. Nem is indult a második ciklusért. Csehországban Amerika Jan Svejnar cseh származású kaliforniai professzort indította 2008-ban a legmagasabb közjogi méltóság elnyeréséért, de az elnökválasztáson vereséget szenvedett a konzervatív Václav Klaustól.

A sort lehetne még folytatni, de talán ennyi is elég, hogy néhány alapvető következtetést levonjunk. A mély vízbe dobott személyek egyike sem az Egyesült Államokban született, oda csak bevándorolt. Viszont éppen azt feltételezve szemelték ki őket, hogy megfelelő politikai terepismerettel rendelkeznek szülőföldjükön.

A légkondicionált irodákban elvégzett számítógépes profilozás majdnem mindig tévesnek bizonyult. A kiválasztott delikvensek hiába rendelkeztek egyetemi, tudományos, üzleti háttérrel, és hiába tették magukévá az amerikai Coca-Cola-kultúrát, amely a „megtalálók” számára a bizalmi garanciát adta, ha egyszer a szülőföld belső politikai viszonyainak fontos változásait, rezdüléseit már nem tudták a magukévá tenni.

Mindez garantálta a kudarcot, mindenekelőtt azért, mert az amerikai jelöltek – kevés kivételt leszámítva, mint például Aquino – nem rendelkeztek politikusi háttérrel. Ráadásul a washingtoni „kottából énekeltek” – ami jó a tengerentúlon, az jó lesz a világ más tájain is –, valamint egyáltalán nem törődtek azzal, hogy a „nemszeretem” kormányoknak is van jelentős tömegbázisuk, ennek okát soha nem firtatták, ezért ezt a tényt nem is vették figyelembe, ami persze a továbbiakban teljesen kisiklatta az adott ország feletti hatalomgyakorlás tervét.

Kézenfekvő az összehasonlítás a magyar baloldal miniszterelnök-jelöltjével, még akkor is, ha Márki-Zay Péter nem az Egyesült Államokból, hanem Kanadából érkezett hozzánk.

Ez az alma nem esett messze a fájától, nem csak földrajzi értelemben. A recept ugyanis a már régóta nagyon is jól ismert amerikai mintát követi. És ez nem véletlen.

(A szerző lapszerkesztő)