Vélemény és vita
Ki akar tankokat?
Évtizedekkel ezelőtt, amikor a Corvin moziban bemutatták Makk Károly Magyar requiem című 1956-os filmjét, az ünnepségen összetalálkoztam egy főiskolai tanárommal, aki a Corvin közben lakott
álláspont
Elmesélte, saját szemével látta, amikor a forradalom alatt a helyi fiúk a közeli étteremből kihozott tányérokat fektették az útra és szórták le homokkal, hogy a szovjetek azt higgyék, aknák. Vagány jelenet, jól jöhetne egy regényben vagy egy filmben.
Nekem azonban a Budapest utcáit taposó vörös csillagos tankokról mégsem ez jut először eszembe, hanem az, amikor 1956. november 8-án Pestszentlőrincen egy járőröző harckocsi parancsnoka veszélyesnek ítélte a kenyérért sorban álló civil tömeget, és az emberek közé lövetett.
Azért beszélek a fővárost támadó tankokról, mert az elmúlt hetekben a baloldali és a közösségi médiában, de még a szórakoztatóiparban is erősödött az a vélekedés, hogy Orbán Viktor oroszbarát, putyinista, csak mert minden lehetséges eszközzel igyekszik megakadályozni, hogy az a Zelenszkij ukrán elnök, akinek érdekében áll az észak-atlanti szövetséget fegyveresen is maga mögé állítani, fenyegetéssel, gúnyolódással, zsarolással belerángassa Magyarországot az orosz-ukrán háborúba.
Pedig a magyar miniszterelnök és a NATO akarata egyezik, a szövetség sem kíván beleavatkozni ebbe a konfliktusba. A két szándék tehát egybecseng, az ukrán elnököt sztároló nemzetközi média mégis olyan színben állítja be a magyar külpolitikát, mintha az szembe kívánna menni európai és tengerentúli szövetségeseivel. A magyarországi udvartartás pedig szorgalmasan visszhangozza a hallott szólamokat.
Köztudott, hogy a vezető orosz médiumokat Európából jelenleg sem kábelen, sem az interneten nem lehet elérni, ezekre is embargót hirdetett az európai politikai közösség.
A Yandexen azonban (ez nagyjából az orosz Google) lehet keresni, ráadásul nemcsak orosz, hanem angol nyelven is. A múlt pénteken kipróbáltam, az „ukraine” keresőszóra első helyen egy több cikket összegyűjtő oldalt dobott fel a motor. Az első a TASZSZ hírügynökség közleménye volt, a többi pedig orosz hírportálokon közzétett cikk, amelyek a közleményen alapultak. Mindegyik azt igyekezett tudatni az olvasóval öles betűkkel, hogy a NATO-csúcson a magyar kormány ellenállt a nyomásnak, és sem katonát, sem fegyvert nem küld Ukrajnába. Nem árt tisztában lenni azzal, hogy Moszkvában ilyen súlya van ennek a döntésnek.
Eljátszhatunk a gondolattal, mi történt volna, vagy mi történne, ha ugyanezek a hírportálok egy ellentétes tartalmú hírt adnának közre. Elképzelhetjük, hogy Oroszország a magyar fegyverszállítást támadásként ítéli meg, és a katonai válasz mellett dönt. Igaz, ebben az esetben a teljes NATO-val találja szemben magát, de a fegyverek először mégis Magyarország ellen fordulnak.
Próbálom elképzelni, ahogy Márki-Zay Péter a ma még Orbánt bíráló baloldali politikusok gyűrűjében, a Facebookon a Zelenszkijtől Magyarország nevében bocsánatot kérő posztolók meg a színpadról lebeszélő Bödőcs Tibor az önmagát határozott hangú megmondóemberré nevelő Pottyondy Edinával karöltve, mindent félre téve rohan, rohan, hogy gyújtó hangú politikai beszédekkel, élces kommentekkel, frappáns stand-up számokkal és agyonlájkolt YouTube-videókkal megállítsa a Debrecen felől a főváros irányába tartó tankokat. Próbálom, de nem sikerül.
A korom miatt abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megúsztam, nem láttam még orosz lánctalpakat Budapesten végiggördülni. De nem is nagyon vágyom rá.
(A szerző lapszerkesztő)