Vári F. Teofil

Vélemény és vita

Kapanyél és a többiek

Egy mondás szerint az egyik fából hegedű lesz, másikból meg kapanyél. Kies hazánkban létezik olyan ellenzéki miniszterelnök-jelölt, akire az utóbbi igaz

Emberünk vélhetően a pandémia miatti bezártsága és az édes semmittevés okozta frusztráció okán az elmúlt hetek kampányidőszakában azzal múlatta az időt, hogy a legváltozatosabb módon sértegette vérig a magyar társadalom legkülönbözőbb rétegeit. Most úgy látszik megunta a további aprólékos szociológiai elemzést igénylő, még le nem bunkózott népességcsoportok kiválogatását, és egy huszárvágással legyalázott mindenkit, aki a Fideszre merészelne szavazni.

Emberünk úgy látszik benevezett abba az országos méreteket öltő ellenzéki versenybe, hogy ki tud ocsmányabbat kitalálni a kormányzati erőket támogatók gúnyolására, gyalázására. A „szabad gondolattól” szellemileg kiüresedett Márki-Zay Péter (MZP) több millió Fidesz-szavazót akart nyíltan és provokatív módon megalázni.

Most már előre látható, az áprilisi 3-ai voksolás különlegessége egyrészt abban rejlik, hogy az ellenzék vezére, MZP valamilyen érthetetlen oknál fogva valójában nem a Fidesz–KDNP jelöltjeit tekinti ellenfélnek, hanem magukat a magyar választópolgárokat. Ugyanis a minap egy televíziós interjúban azt találta mondani, hogy szerinte tisztességes, becsületes, keresztény ember, magyar hazafi nem szavazhat a Fideszre! Vagyis aki a Fideszre szavaz, az – akár akarja, akár nem –, csakis tisztességtelen, nem becsületes, nem keresztény és nem hazafi honpolgár lehet. Ez elképesztő sértés a magyar társadalom nagy többsége számára, amely szerencsére másként gondolkodik, mint MZP.

Ez a kirekesztő, liberálbolsevik, posztkommunista gondolkodás jellemzi egyébként az összes baloldali, a bolsevizmus reinkarnációját megtestesítő ellenzéki politikust.

Ez az alantas megnyilvánulás, amelyet a magát kereszténynek valló MZP megengedett magának, csakis annak a számlájára írható, hogy ő bizony egy törvénykező, kirekesztő farizeus, de messze nem valódi keresztény, lélekben még nem született újjá.

MZP mintha elveszítette volna realitásérzékét (már ha volt egyáltalán e téren bármit is elveszítenie), mert az áprilisi megmérettetéssel kapcsolatban a társadalom többségét tekinti ellenfelének. Ezért arra lehet számítani, hogy a parlamenti választásokon jelenleg még csak háromszorosan megbukott csapat vezére nem nyugszik majd bele a küszöbön álló újabb kudarcba. Mindenből háborút fog csinálni, ahogyan azt eddig is tette.

A kormányellenes erőket egyedül az tartja még életben, hogy évtizedes gyűlöletpropagandájuk következményei még mindig hatnak. Tudatosan egy irányba igyekeznek csatornázni az emberek gondolkodását, de egyenirányított szellemi életfelfogásuk eredménye az lesz, hogy erősödni fog a liberális gondolkodásmódtól eltérő nézeteket vallókkal szembeni türelmetlenség, az intolerancia. Már jelenleg is monopolizálni akarják a demokráciát, rajtuk kívül mindenki más, így természetesen a kormány, a kormányt támogató pártok, valamint társadalmi erők és tömegek antidemokratikusak.

Összetévesztve az agresszivitást a progresszivitással, egyre veszedelmesebbnek látják az övéktől eltérő nézeteket képviselőket. Azonban ez az út a totális politikai szalonképtelenné váláshoz vezet. A föntebb hivatkozott balos téveszme a táptalaja annak a torz gondolkodásnak, amellyel az öntelt, kultúrrasszista, önmagukat magasabb rendű embertípusnak gondoló balliberálisok feljogosítva érzik magukat arra, hogy akár saját nemzetüket, saját hazájukat vagy a másként gondolkodókat mocskolhassák.

A magyar baloldali ellenzék, mint általában minden szellemileg elkorcsosult és agresszív ultraliberális politikai kisebbség, két fondorlatos önmeghatározási trükkel próbálja kelepcébe csalni az avatatlan választópolgárt. Minden választásnál, így most is azzal a képtelen állítással rukkolnak elő, hogy többségnek nevezik magukat, ráadásul arcátlan módon a politikai centrumot elfoglaló erő pózában tetszelegnek.

Most március 15-én is szerintük tulajdonképpen ők voltak többen a központi rendezvényükön, és nem a Fideszén voltak többen, mert ugye a látszat sokszor csal. Ennek azonban semmi köze nincs a valósághoz, a szavazók túlnyomó többségének valódi politikai preferenciáihoz, ez csupán a hataloméhségről szól. Kinek kellene bárhol másutt a világon egy olyan ócska ellenzék, mint a magyar? Ordítóan nyilvánvaló, hogy a magyar ellenzék mára gusztustalan, homogén masszává vált, követhetetlen viszonyokkal és érdekekkel, amelyben gyakorlatilag folyamatosak a belső érdekviták, összehangoltan, de kifelé kórosan és kórusban hazudoznak, és az összes lényeges kérdésben egy beteges szélsőliberális álláspontot képviselnek.

Ezzel szemben 2010 óta mindennemű választást meggyőző többséggel nyertek meg a normalitást képviselők, a kormányzó pártok jelöltjei vagy a kormányzó pártok támogatásával induló jelöltek. A mostani félmil­liós Békemenet pedig megmutatta az eszelős baloldali ellenzéknek és az elmeroggyant külföldi támogatóiknak is, hogy nálunk a többség nem vevő a politikai barbárságra.

Idén tavasszal is azt látjuk, hogy MZP és társai mintegy totális háborúként folytatják le a választási kampányukat, bármiféle tekintet nélkül a valódi választói akaratra. Ugyanis a választás csak a hatalom totális megszerzése szempontjából érdekli őket. Nekik minden választás csupán egy forradalmi helyzet, mindent egy lapra tesznek fel, de persze rendre veszítenek. A Nagy Feri és a Kicsi Feri olyanok, mint a leples bitangok, titkolják a választás részükről meghatározott igazi, távlati célját.

Amely nem más, mint egy posztkeresztény és posztnemzeti korszak megvalósítása. Ha tehetnék, olyan világba kényszerítenének bennünket, amelyben helye lenne a kilencvenhat féle gendernek, ahol nem lenne helye a keresztény hitnek, a családok feleslegesek lennének, gyermekeinket óvodáskortól beletaszítanák egy elkorcsosult szexuális identitásba, és végül maga a nemzet is elavulttá válna. Már most látjuk, mire lennének képesek, ha hagynánk. Most még egy háborúba is belesodornának bennünket, de a hadsereg fejlesztését célzó kormányzati előterjesztéseket bezzeg nem szavazták meg.

Ezért meg kell értetnünk az ellenzéki szavazókkal, hogy tévedésben vannak, ezek az ellenzéki politikusok nem őket képviselik, hanem kizárólag saját magukat és külföldi megbízóikat. Ha valakik erre egyáltalán képesek, akkor egyedül az ellenzék saját választói azok, akik észhez téríthetik ellenzéki vezetőiket, hiszen ezeknek a szavazóknak a jelentős része tulajdonképpen egyetért a kormányzati politika fő irányaival.

Az április 3-i választás különlegességét másrészt az adja, hogy egy nagyszerű történelmi siker lehetőségét vetíti előre. A saját közvélemény-kutatóik felmérése szerint is csak szerény eredményekre számíthatnak az ellenzéki pártok. Szavazóik közül már sokan előre feladták a versenyt. Beteljesedni látszik a magyar közmondás: három a magyar igazság és egy a ráadás. A várható választási győzelem után föl kell tennünk a kérdést, hogy soha ne tévesszük szem elől, a nemzeti–keresztény polgári oldal részéről mi is volt a mélyebb értelme, a magasabb rendű célja a választás megnyerésének?

Mi is volt az a cél, hogy a Fidesz–KDNP győzelmével egész Magyarország, mind a főváros, mind a vidék nyer? Arról döntünk tehát, hogy nem akarunk olyan országban élni, ahol a Soros-hálózat bérencei a kormányzati szereplők, a Kabul rózsája-féle ügynökökből sem kérünk. Arról döntünk, hogy biztonságos fővárosban és biztonságos vidéken akarunk élni, ahol a parlamentben a magyar emberek akaratát érvényesítő politikusok döntenek a főváros és a vidék ügyeiről.

Most olyan helyzet állt elő, amikor nem az államnak kell megvédenie bennünket, hanem a választási győzelemmel mi védjük meg az államot. A tét nem csekély: az emberek mindennapos életének nyugalma és békéje, a béke és biztonság megőrzése. Az ország vezetését nem bízhatjuk tébolyodott amatőrökre és háromszor osztályismétlésre bukott, az országot már egyszer tönkre tevő baloldalra. Nem kaphatnak esélyt még egyszer a címeres országrontók!

(A szerző kamarai jogtanácsos)

Kapcsolódó írásaink

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

A történet uralja a mesélőt

ĀMivel a posztmodern korszak – a „történelem végével” vagy a 2001-es terrortámadással, mások szerint a 2008-as pénzügyi válsággal – lezárult, logikus kérdés, hogy milyen korszakban élünk, hogyan lehetne kifejezni a poszt-posztmodern fogalmát

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Nem a mi háborúnk

ĀA tét óriási, és mivel a helyzet nem világos, így a kormánynak azzá kell tennie. Ki akarja a békét, és ki sodorná inkább bele a háborúba az országot? Ez itt a kérdés!