Honnan jön a demokrácia?

Nemrég kaptam egy SMS-t, amelyben mindenféle aláírás nélkül a következő mondat állt: „A demokrácia nyugatról jön, nem keletről. Itt az idő.” Összeráncolt homlokkal néztem föl. Valaki fizetett azért, hogy ezt az ostobaságot leírják és terjesszék. Kontrollcsoport is láthatta. Kampánymunkások keze alatt futott át minden betű. Ez a 21. században igazán kétségbeejtő. Ezek szerint ugyanis még mindig vannak olyanok, nem is kevesen, akik azt hiszik, hogy a demokrácia kívülről érkezik, egy olyan távolságból, amelyben az életünket napról napra meghatározó nehézségek nem léteznek.

Ezt a felmagasztalt távolságot nevezték régen utópiának. Ha a demokrácia valamilyen égtáj felől „jön” – mindegy, hogy keletről vagy nyugatról közelít –, akkor az csak egy dolgot jelent: hogy még nincs itt. A demokrácia a választópolgárok nagy része számára a jóléti államot és a jogbiztonságot jelenti és csak kisebb mértékben a politikai jogok gyakorlását. Ezzel együtt is, ha a demokrácia úgymond „távol van”, és még csak most „jön”, akkor az az érzésünk, hogy az SMS feladója kifogást keres a saját problematikus helyzetére. Nem tud azonosulni a magyar nemzet által alkotott politikai testtel, és ezért transzpolitikai attitűdöt vesz föl. Ahogy a transzszexualitás a saját nemiséggel való azonosulás nehézségét hordozza, úgy a transzpolitika a saját nemzettel és annak politikai intézményeivel való azonosulás nehézségét jelzi.

Ennek az identitásproblémának hosszú története van Magyarországon. Ahogy Békés Márton Nemzeti blokk című zsebkönyvé­ben rámutat, a baloldal mindig ezt a transzpolitikai logikát követte. „Külpolitikámat a wilsoni elvekre alapítom. Nekünk egy elvünk van: Wilson, Wilson és harmadszor is Wilson. (…) Amerikára az a feladat vár, hogy átgyúrja egész Európát” – idézi Károlyit, majd Kun Béla példáját hozza föl, aki már a szovjetektől várta Európa „átgyúrását”, és a bolsevik puccsisták keleti sikereire alapozta reményeit.

Rákosi és Kádár esete talán még nyilvánvalóbb, de a rendszerváltozás utáni baloldali retorika is érdekes kutatási téma lehetne: hiába volt hosszú ideig hatalmon a szociálliberális elitszövetség, a demokráciát akkor is transznacionális mozgásban tudta csak megragadni: nyugatról jön a demokrácia – mondták, miközben Oroszországgal üzleteltek – elég ügyetlenül. Ha a magyar demokrácia éretlennek nevezhető, annak pontosan ez a mentalitás az oka, a mindent kívülről váró gyermeteg gondolkodásmód, amely föltétlenül külső nézőpontot akar fölvenni a magyar viszonyokkal kapcsolatban, egy égtájat akar a zászlójára tűzni, és a távolságban reménykedik.

Most 2022-t írunk, de a huszadik századi baloldali sóvárgások még mindig meghatározzák a kampányszlogeneket, és – mint láthatjuk – még mindig a demokrácia transzpolitikai felfogása érvényesül. Ha nem vigyázunk, egy külügyminiszter azt mondhatja majd, nekünk egy alapelvünk van: „Biden, Biden és harmadszor is Biden.” Nem Amerika ellen polemizálok, Kelet vagy Nyugat – itt egyre megy. Mindkettő a távolság délibábja csupán.

Amit ma demokráciának neveznek (s ami valójában a politeia elnyűtt formája) az nem nyugatról és nem is keletről jön. Tudniillik egyáltalán nem közlekedik. Azt az elméletet, amely szerint a demokráciák vándorlásban vannak, tranzitológiának hívják. Az elnevezés arra utal, hogy az eltérő történelmi hagyományokkal rendelkező országokon és különböző politikai tereken ugyanazok a kulturális és politikai minták vonulnak végig.

A tranzitológia a kilencvenes években a globális észak és legfőképpen a nyugat „normatív imperializmusát” (Frank Füredi) volt hivatott megjeleníteni. Nem igazán a demokráciáról szólt, hanem arról, hogy a nyugati és keleti országok között partnerség helyett tanár-diák viszony alakuljon ki. Azóta a különféle politikai rendszerek széttartó fejlődése evidenciává vált a politikatudományban, és a poszthegeliánus elméletalkotókon inkább csak mosolygunk.

Nemcsak azért, mert ezek az elméletek pontatlannak bizonyultak, hanem mert a hátterükben meghúzódó birodalmi logika lejáratódott. De a transzpolitikai gondolkodásnak még sincs vége, hiszen még mindig kapunk olyan SMS-eket, amelyek a nemzet politikai életét nem egy önálló politikai térben szemlélik, hanem égtájakkal, mozgásvektorokkal azonosítják, és olyanokat képesek leírni, hogy a demokrácia nyugatról kelet felé halad. Ha a demokrácia egy nyugati szél fújta felhő, akkor a tartalma a szennyvízcsatornákban fog kikötni. Ha viszont autochton módon bontakozik ki, az itt élők akaratát és történeti önképét fejezi ki, akkor szilárd formában fog megmaradni, ebben egészen biztosak lehetünk.

(A szerző eszmetörténész)