Biztos, hogy „Magyarország változásra készül”?

Tizenegy tagú, ellenzéki politológusokból, szociológusokból, közgazdászokból, jogászokból és történészekből álló szerzői gárda próbálta összefoglalni, hogy milyen pozitív változásokra lehet számítani a jelenlegi kurzus leváltása esetén. Szerintem a nyolchasábos, sokszerzős esszé tele van ellentmondással és önellentmondással.

A szerzők a kormányváltástól új demokrácia alapítását várják. Ennek ellentmond, hogy az írást jegyzők között van az a Fleck Zoltán professzor, aki Fekete-Győr Andrással együtt az általuk várt kormányváltást követően átmenetileg fel akarja függeszteni a jogállamiságot a közigazgatásban és a közéletben elvégzendő tisztogatás és a sarkalatos törvények kiiktatása érdekében.

Ez egy olyan diktatúrára emlékeztetne, mint amit a az 1919-es tanácsköztársaság alakított ki, és amihez hasonlóval a jelenlegi ellenzék legnagyobb pártjának, a DK-nak az elnöke, Gyurcsány Ferenc kormányzott miniszterelnöksége idején, amikor a hamis választási ígéretei köztudomásúvá válása miatt (őszödi beszéd) kialakult demonstrációt nemcsak rendőrterrorral verte szét brutálisan, hanem még a demonstrációban részt nem vevőket is összeverette, és minden jogalap nélkül bíróság elé állíttatva meghurcolta.

Gyurcsány elődje, Medgyessy Péter, aki a pénzügyi lehetőségek figyelmen kívül hagyásával emelte fel a közalkalmazotti és a köztisztviselői fizetéseket, és emiatt kénytelen volt a létszámukat csökkenteni, a csoportos létszámleépítés megkerülésével, a Legfelsőbb Bíróságra nyomást gyakorolva (ld. tőlem: Magyar Jog, 2004/6 sz.) törvényellenesen küldte el azokat, akiket az előző, első Orbán kormány szimpatizánsainak vélt. Gyurcsány folytatta ezt a létszámleépítést a pedagógusok és az egészségügyi dolgozók, valamint az őket foglalkoztató bölcsődék, óvodák és iskolák, egészségügyi rendelőintézetek és kórházak bezárásával.

Ekkor hagyták el az országot családostul sokan az orvosok, egészségügyi dolgozók és az olyan szakemberek közül, akiknek a szakmája hiánycikknek számított és számít ma is Nyugaton. Téves a többszerzős esszének az a beállítása, hogy az Orbán-kormány miatt hagyják el mostanság sokan az országot. Éppen ennek az ellenkezője történik. Az Észak-Afrikából és Elő-Ázsiából ellenőrzés nélkül érkező muszlim kulturális gyökerű, bűnözőket és terroristákat is tartalmazó és az európai társadalomba beilleszkedni nem akaró gazdasági migránsözönből fakadó közbiztonságromlás miatt egyre több nyugati országba kiköltözött magyar tér vissza családostól Magyarországra.

Ami a migrációt illeti, arról az esszé szerzői mélyen hallgatnak, miként újabban az ellenzéki miniszterelnök-jelölt Márki-Zay, Gyurcsány és felesége, Dobrev Klára, valamint az ellenzéki koalíció balliberális pártjainak valamennyi prominense. Tudják, hogy ezzel kampányolni népszerűtlen. Az általuk korábban bírált kerítés lebontását és a migránsok korlátlan beengedését a várt győzelmet követően azonnal megvalósítaná az ellenzék, végső céljának elérése, a Dobrev Klára által nyíltan is kimondott Amerikai Egyesült Államokhoz hasonló európai egyesült államok megvalósítása érdekében. Ennek lényege, hogy Európa gazdaságilag Amerikától függjön.

A törekvés a Coudenhove-Kalergi által megalapított Páneurópai Unióban nyilvánul meg, ahol a nyugati államok a természetes szaporulat csökkenéséből eredő népességfogyást a migrációval kívánják kiváltani. Ugyanakkor, miként az eddigi folyamatok igazolják, az Európába érkezett migránsoknak csak egynegyede hajlandó és egyben alkalmas dolgozni, a többi a szociális állam segélyezési emlőin, valamint bűnözésből akar megélni, integrálódni egyáltalán nem kíván, szélsőségesei pedig az Iszlám Állam által anyagilag is támogatott terrorizmusba bekapcsolódva kívánják fenntartani magukat. Minderről az esszé szerzői mélyen hallgatnak.

Ugyanakkor központi témaként kidomborítva szólnak arról, hogy az Orbán-kormány és holdudvara mindent szétlopott, és mindezért felelni fognak. Konkrétumként felhozzák a Balaton-part szállodákkal történő beépítését, aminek helyessége környezet- és természetvédelmi szempontból valóban vitatható, de amit viszont a nemzetgazdasági előny egyensúlyozni képes. Azon lehet vitatkozni, hogy a jövő generáció érdekeinek megfelel-e az ilyesfajta mérlegelés, ugyanakkor, ha tárgyilagosak lettek volna az esszé szerzői, fel kellett volna vetniük azt is, hogy éppen Gyurcsány miniszterelnöksége idején a Velencei-tónak majdnem az egész déli partját külföldi vagyonosok részére zárt körű óriáskaszinó és szórakoztatócentrum céljára tervezték kisajátítani és természetrombolással kiépíteni, a kisajátításokat pedig sokkal értéktelenebb alföldi telekcserékkel kívánták volna ellensúlyozni, amit akkor az ellenzékben lévő Fidesz-KDNP parlamenti frakció hiúsított meg.

Hiába van történész társzerzője is, mélyen hallgat az esszé a privatizá-cióról, amely először az élelmiszeriparban és a mezőgazdaságban indult meg az Antall-Boross kormány idején, és amit az MDF liberális szárnyát képviselő mezőgazdasági miniszterhelyettes, Raskó György hajtott végre, az aki a jelenlegi ellenzéki koalícióban az agrártárca várományosa. Az ő közreműködésével kezdődött el a növényolaj- és az élelmiszeripari cégeknek, beleértve a cukorgyárakat is, az eladása külföldi, főleg francia, olasz és osztrák befektetők részére, méghozzá áron alul, aminek következtében ezek az üzemek rövid itthoni működés után leálltak, a Kádár-korszakban az IMF-től felvett pénzekből korszerűsített üzemcsarnokokat gépi felszerelé-seikkel együtt leépítették, szétbontották, azt az anyacégekhez szállították.

Ezért tönkrementek a mezőgazdasági beszállítást végző hazai egyéni- és szövetkezeti agrárfarmok, amelyek olcsó felvásárlásával az MDF liberális szárnyát képviselő Raskó és köre, valamint a pártállami vezetés által az 1980-as évek második felében a termelőszövetkezetek élére állított vezetők a tagok és a kárpótoltak földjeinek áron aluli megvételével létre hozták nagygazdaságaikat. Ezzel párhuzamosan azokat a húsüzemeket, amelyeket a külföldiek nem vásároltak meg, megszerezték maguknak a hazai, volt pártállami nómenklatúra emberei, élükön a volt KISZ-vezetőkkel, beleértve Gyurcsányt, akiknek köre a kapuvári és a zalai, valamint az alföldi húsfeldolgozó üzemeket birtokolták, amelyeket a dilettáns gazdasági vezetés miatt csődeljárás során értékesítettek.

Ezeket, ha nem külföldi cég, hanem hazai tulajdonos vásárolta meg, a Gyurcsány kormányzás idején a devizahitelezésbe ugrasztással tették tönkre, amit a lakosságra is kiterjesztettek. Ezt Gyurcsány cinikusan azzal ideologizálta meg, hogy az emiatti árveréseknek az a haszna, hogy mobillá válik a lakástulajdonhoz kötődő magyar társadalom, és lakásbérlőként könnyebben tud elhelyezkedni. Minderről szintén hallgat az esszé, miként arról is, hogy a nyereséges, és sok Debrecen-környéki libanevelő beszállító gazdaságnak biztos megélhetést adó libafeldolgozó Hajdú-Bétet Bajnai Gordon azért vette meg, hogy veszteséges offshore cégláncolatát annak jövedelméből kistafírozza.

Eltitkolták, hogy a cég a csőd szélén áll és nem veszi át a felnevelt libákat, amihez a takarmányt hitelre vásárolták meg. A libák másutt való értékesítését a cég megtiltotta, az állatok táplálék híján tömegével pusztultak el. Az emiatti eladósodás gazdák tömegét tette tönkre, és az árverések sokukat öngyilkosságba kergették. A csődbűntett elkövetése miatti felelősségre vonást a cég Bajnaival az élen csak úgy tudta elkerülni, hogy kapcsolatok révén a Debreceni Törvényszékről más megyébe tudták átvinni az ügy tárgyalását.

Erről sem esik szó az esszében, miként arról sem, hogy a Horn kormány, ugyancsak saját MSZP-s és SZDSZ-es nómenklatúráját gazdagítva, nyugati cégeknek eladta az energiaszolgáltató üzemeket, aminek hatására a gáz-, az áram-, valamint a hő- és a vízszolgáltatás ára tetemesen megnövekedett (az MSZP részéről Lendvai Ildikó jelentette ki: „lassan mondom, hogy mindenki megértse, nem lesz gázáremelés”, miközben a ciklus alatt háromszor is lett). A Horn-kormányt leváltó első Orbán-kormány vissza akarta vásárolni már akkor az energiaszolgáltató vállalatokat, amit azonban a Medgyessy-kormány hatalomra kerülése miatt csak 2010 után tudott megvalósítani az árstop bevezetésével.

Ma már Nyugaton is sokan, az orbáni mintára hivatkozva ezt igénylik, Orbán migránspolitikájának követésével együtt. Mindezt szintén elhallgatják az esszé szerzői, azzal együtt, hogy sem az első, sem pedig a 2010-et követő többi Orbán-kormány nem árusított ki külföldre állami vagyont, miként azt az állami vagyon maradékával 2002-től kezdődőden Gyurcsány és Bajnai a holdudvarukkal együtt tették. Arról a korrupcióról sincsen szó az esszében, amelyet a Demszky-féle budapesti városvezetés a metróvonalak felújítása és a metrószerelvények, valamint a Combino-villamoskocsik beszerzése terén elkövetett. Amit pedig az esszé az orbáni szétlopás terhére ír, annak éppen a fordítottja az igaz.

A maradék közvagyonból próbált a kormányzat néhány nagyvállalatot „gründolni” annak érdekében, hogy egyrészt nagyberuházásokkal az ország infrastruktúráját és gazdasági működését a korszerű nyugatihoz hasonlóvá tegye, valamint hogy alvállalkozókat és munkavállalókat foglalkoztatni és részükre jövedelmet biztosítani tudjon. Ennek köszönhető, hogy a korábbi időszakokhoz viszonyítva statisztikailag is igazolhatóan csökkent a kis- és középvállalkozások megszűnése, felszámolása, a foglalkoztatás a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai-időszakhoz viszonyítva egymillióval növekedett, a csaknem nyolcszázalékos akkori munkanélküliség pedig 3,6 százalékra csökkent. Minderről ugyancsak nem szól az esszé, miként arról a korrupcióról is hallgat, amit nem egészen három éve a Budapest több kerületében, valamint néhány megyei jogú városban hatalomra került balliberális ellenzék folytat.

Az esszé szerzői szerint az Orbán-rendszer jó ideje nem újító, nincsenek ötletei, innovációra képtelen, nem segít a magyar gazdaságon és a magyar családokon, csupán a külső, döntően az európai források lefölözésére alkalmas. Ezzel szemben az igazság az, hogy éppen az ellenzéki gazdaságpolitika a fejlődésképtelen, amely a megszorításokon kívül másként hatni nem tud. A kormány számos területen, kedvezményekkel tarkított adópolitikával, gazdaságélénkítő támogatásokkal, gyakorlatra orientált képzésekkel és átképzésekkel ötvözött szűkített segélyezésű, újszerű, aktív foglalkoztatáspolitikával aratott sikert, aminek eredményeképpen az ország kikerült az IMF függőségéből, és a hitelminősítő intézetek által hazánk befektetésre alkalmassá vált.

A covidzárlat időszakában is sikerült megfelelő gazdasági, pénzügyi és szociálpolitikai intézkedésekkel a cégek és a munkahelyek túlnyomó többségét megőrizni, és a járványt, különösen az oltást megelőző időszakban sikeresen leküzdeni. Abban, hogy ez a küzdelem a vakcinák forgalomba kerülésének második időszakában nem volt olyan eredményes, mint az elsőben, köszönhető az ellenzék oltásellenességének, illetve az orosz és kínai vakcinákkal szembeni agitációjának, ami miatt a járvány megállításához szükséges oltási lefedettség még ma sem éri el a szükséges szintet. Az, hogy a külügy a külgazdasággal és részben a belgazdasággal együtt egy tárca alá került, szintén nóvum, és ez is bevált. A kormány családpolitikája és az ahhoz igazított pénzügyitámogatás-politika a jelenlegi külső környezethez képest egyedülálló. Nem újszerű, mert valamikor valami hasonlót a franciák is sikeresen alkalmaztak, azonban javára írandó, hogy a feledés homályából előszedte, és továbbfejlesztve sikeresen alkalmazza.

A lakossági szolgáltatásokkal kapcsolatos igazgatást is a kormányablakrendszer kialakításával egészen új- és célszerűen szervezte meg az Orbán-kormány. Ezzel szemben, amikor az ellenzéki kormányok voltak hatalmon, különösen a Horn-kormány idején még arra is képtelenek voltak dilettantizmusuk okán, hogy európai mezőgazdasági forrásokat hívjanak le, aminek következtében sok pénz bent ragadt. Szó esik arról az esszében, hogy az általuk remélt kormányváltással a szociális háló a jelenleginél sokkal sűrűbb szövésűvé válik. Ennek éppen az ellenkezője következne be az ellenzék hatalomra kerülése esetén, amely az egészségügyet és az egészségbiztosítást pénzügyi vállalkozássá, az alapvető szolgáltatásokat szabadárassá tenné, a munkabéreket pedig teljesen liberalizálná, ami a jelenlegi magyar szakszervezeti érdekvédelem gyengesége mellett teljesen kiszolgáltatná a munkáltatóknak a munkavállalókat, és ugyanígy a globális szabadáras rendszer a fővállalkozóknak az alvállalkozókat, a nyersanyag-feldolgozóknak pedig a beszállítókat.

Ennek a megakadályozása a célja a kormánynak, és ezért is biztosította szerencsés módon az ország jóval olcsóbb gázzal való hosszú távú ellátását Oroszországtól. Ezért alaptalan és álságos az esszé szerzőinek az a vádja, hogy Orbán és kormánya az országot az orosz érdekszférához kívánja csatolni. E demagóg félremagyarázást bizonyítja, hogy az Egyesült Államok az Ukrajnával szembeni agresszió elítélése ellenére szintén üzletel Oroszországgal, és olyan szankciókat nem sürget, amelyek ezt megzavarhatnák. Mindaz, amit az Orbán-kormányt támadó ellenzék és amit az esszé szerzői gárdája akar nem más, mint annak az amerikai mintájú globalizált neoliberalizmusnak az újrafogalmazása, amelyet a második évezred elején a Medgyessy–Gyurcsány-Bajnai-kormányok megkezdtek, de ami az akkori társadalmi ellenállás miatt félbeszakadt. E munka folytatásában reménykednek, ezt Márki-Zay kertelés nélkül be is ismerte. Mindezt érdemes mérlegelni a szavazófülkében.

(A szerző egyetemi tanár, az MTA doktora, gazdasági jogász)