Első a nemzetérdek

Azt állítja, hogy országával rosszabbul viselkedünk, mint a volt szovjet szatellitországok, hogy nem támogatjuk a szankciókat, nem küldünk fegyvereket, és nemet mondunk szinte minden kérésükre. Azzal vádol meg minket, hogy mindezt egy kis olcsó orosz földgázért tesszük, és esetleg csendben Kárpátalja visszacsatolásáról is álmodozunk. Úgy véli, haszonlesőn állunk a háborúhoz, és nem a civilizált nemzetek pártját fogjuk.

Még mielőtt a tényekre térnénk, ez a gyalázkodó hangnem és alaptalan vádaskodás visszautasítandó minden nemzeti érzésű magyar nevében. Nem igazán értelmezhető, hogy Verescsuk honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy magas állami pozíciójából ilyen kioktató hangnemben beszéljen velünk épp akkor, amikor népének segítségünkre, szolidaritásunkra van szüksége.

Ami viszont még ennél is aggasztóbb, hogy az ukrán vezető saját meggyötört, országuk fennmaradásáért küzdő polgárait vezeti félre, amikor azt mondja, hogy kormányunk nem támogatta a Moszkva ellen hozott szankciókat. Tudja, illetve tudnia kéne, hogy a magyar kormány megszavazta a szankciókat, és elítélte az orosz inváziót. Ezért felmerül a kérdés, hogy miért uszít a magyarok ellen még akkor is, amikor minden erejét a szomszédos országok jóakaratának megnyerésére kéne fordítania? Ezek már nem azok a békeidők, amikor a magyarellenes retorikát cinkos csendben nyugtázó Brüsszel oldalán a kárpátaljai magyarok ellen elkövetett jogsértésekkel előnyöket lehetett szerezni.

Azt, hogy kinek küld vagy nem küld fegyvereket a magyar kormány, elsősorban aszerint dönti el, hogy polgárai biztonságának melyik megoldás felel meg leginkább. Lehet, hogy ez az ukrán miniszterelnök-helyettesnek egy idegen megközelítés, de politikustársaival egyet azért elleshetne a magyar vezetőktől: a nemzetérdek az első, akárki is sértődjön meg ezen a határokon túl, és akármilyen zsarolással próbáljanak is minket ettől eltéríteni.

Ami Kárpátalját illeti, Verescsuk téved, nem fenjük rá fogunkat, nem nyitunk itt, a magyar határnál egy új frontot. Azt viszont sem ő, sem más magyargyűlölő politikus nem várhatja el tőlünk, hogy elfelejtsük ott élő honfitársainkat, gyáván beletörődjünk abba, hogy megtiltják anyanyelvük használatát, lerombolják kulturális létesítményeiket, megfélemlítik őket, és hogy asszimilálni akarják a magyarságot. Nem csak az ukránoknak van joguk kiállni nemzeti szuverenitásukért, siratni elcsatolt területeiket, megvédeni kultúrájukat.

Az viszont elképesztő, hogy pont annak a politikai elitnek egyik tagja oktat ki minket arról, hogy civilizált nemzetként viselkedjünk, amelyik még mindig nem képes felfogni azt, milyen sokban járult hozzá ahhoz, hogy országa most a fennmaradásért kényszerül küzdeni. Kérdezze meg oligarcháit, Pincsukot, Kolomojszkijt, hogy hol vannak azok a milliárdok, amelyekkel úgy felszerelhették volna hadseregüket, hogy most nem kéne rajtunk követelőzniük!

És kérdezzék meg maguktól is, hogy ki a civilizált: az, aki megtiltja, hogy a gyermekek anyanyelvükön tanulhassanak, hogy elénekelhessék nemzeti himnuszukat, vagy pedig az, aki megnyitja otthonai ajtaját azon ország menekülő polgárai előtt, ahol saját honfitársai már évek óta nincsenek biztonságban, és ahol a jelek szerint a jövőben sem számíthatnak méltányos bánásmódra. Tudjuk, hogy mindezért nem várhatunk az ukrán politikusoktól hálát, de saját polgáraik érdekében most tegyék félre a vádaskodást, és kerekedjenek felül saját előítéleteiken.

(A szerző újságíró)