Egészségügyi és egészségbiztosítási reform Márki-Zay elképzelése szerint

Nem új gondolat. Ezt akarta a 2004 és 2009 között miniszterelnökként regnáló Gyurcsány Ferenc keresztülvinni, amit az egészségügy privatizációjaként a szakmai és érdekvédelmi szervezetek megkérdezése nélkül végre is hajtott.

A kórház-privatizációt is magában foglalta az egészségügyi törvény, amelyet sikerült 2007-ben keresztülerőltetnie. Ennek következményeként németországi mintára bevezették a vizitdíjat és a kórházi napidíjat az akkori magyar átlagkeresetekhez viszonyítva jóval drágább tarifákkal, mint az ötletet adó országban. Eme egészségügyi „reformtörvény” alapján több állami egészségügyi intézményt, főleg kórházat felszámoltak, vagy csökkentették ezek osztályait és ágyszámát, illetve elfekvővé alakítottak át. Ezzel összefüggésben nagyszámú egészségügyi dolgozó, orvos, ápoló és asszisztens veszítette el az állását.

Ekkor indult meg Magyarországról az orvosok és ápolók kivándorlása az Egyesült Királyságba, a skandináv államokba, Németországba, Ausztriába és Svájcba. A betegellátás nívója erősen lecsökkent. Az egészségügyi intézmények, a kórházak állapota a lepusztulás, az állagromlás és a higiéniacsökkenés irányába indult el. A Gyurcsány-kormány által megvalósított egészségügyi privatizáció ezt mutatta fel szemben azzal, amit Márki-Zay az általa privatizálandó kórházak tekintetében vizionál, ahol fűszoknyás, fiatal egészségügyi leánykák a kívánságuk szerinti koktélt szolgálják fel a betegeknek. A Gyurcsány miniszterelnöksége alatt megvalósult egészségügyi privatizáció azt jelentette a gyakorlatban, hogy a lepusztult és gondozatlan állami egészségügyi intézményekben a hivatalos munkaidő után, bérleti díj megfizetése fejében kezelhették privát betegeiket a munkaidő alatt lefáradt orvosok, asszisztenseik és ápoló munkatársaik segítségével.

Ezzel szemben, miként erről egészségügyi ellátásban részesült és ilyen ellátást szolgáltató, széles körű ismerősi körömön keresztül értesültem, és amint azt egy nemrégi sérvműtétem, valamint koronavírus elleni oltásaim során magam is megtapasztaltam, az állami kórházakban és egészségügyi intézményekben nem hagy kívánnivalót maga után az orvosi ellátás, az ápolók és az asszisztensek szakszerű gondossága és a rendszeres, napi többszöri takarítás következtében kialakult a tisztaság. Ma már nem hallani olyan sebészeti műhibákról, amelyeknek az okozója az orvosok kimerültsége, agyonhajszoltsága, kialvatlansága, mint azt hallhattuk 2008 előtt.

A mai magyar egészségügyi szakellátás egyre erőteljesebben zárkózik fel arra a szintre, amely a nyugat-európai közegészségügyi intézményeket jellemzi, nem pedig azokat a privát egészségügyi intézményeket, ahol a kényelmi szempontokat és a különleges kívánságok teljesítését kell megfizetni olyan borsos áron, amelyet csak egy igen jómódú felső társadalmi réteg képes kifizetni, az átlag beteg és családja nem. Márki-Zay a mai, kedvező irányba fejlődő, szociális vonású, hazai nonprofit közegészségügyi intézményi hálózatot és szolgáltatást teljesen profitorientálttá kívánja tenni a kötelező egészségbiztosítással együtt.

A Márki-Zay-féle, rózsaszínben megfestett általános egészségprivatizáció irreális illúzió, ami a mai privát kórházakban sem áll fenn. Ha bekövetkezne az egészségügy és a kórházak általános magánosítása Magyarországon, az egészségügy az átlagember számára nem lenne elérhető. Az következne be, amit a liberális holland és az ugyancsak hasonló szlovák Dzurinda-kormány bevezetett, és amibe mind a két liberális kormány belebukott. Gyurcsány lemondásra kényszerült, amelynek következtében hatályát vesztette a 2007. évi egészségügyi törvény, és visszavonták a még hatályba nem lépett kötelező magánegészségbiztosítási törvényt. Mindkettő, amit Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején Magyarországra akart erőltetni, az Amerikai Egyesült Államok egészségügyi és egészségbiztosítási megoldásában gyökerezik.

Az Uránia moziban 2007 decemberében és 2008 januárjában vetített Sicco című amerikai dokumentumfilm és a Boros G. Lászlóval, a Kaliforniai Egyetem orvosprofesszorával a Hír TV stábja által felvett és 2008. április 8-án vetített Magyar beteg című műsor hiteles képet adott az Egyesült Államok egészségbiztosítási rendszeréről. E két forrás szerint a mindenkire vonatkozó ingyenes alapellátás csak az alapvető funkciók ellátására terjed ki. Ebbe már vizsgálat, diagnosztika, valamint kezelés nem tartozik bele. Ez utóbbiakra csak az tarthat igényt, akinek magán egészségbiztosítása van. Azonban nekik is az orvosi beavatkozás előtt a saját biztosítójuknál a kezelés megkezdését engedélyeztetni kell.

A biztosítótársaság ugyanis jogosult megtagadni a szükséges kezelést akkor, ha úgy látja, hogy túlságosan költséges, és nem látszik arányosnak a várható eredménnyel. Ennek megállapítása érdekében a biztosítótársaságok szakorvosok garmadáját foglalkoztatják, akiknek hivatali előmenetele attól függ, hogy mennyi költséget takarítanak meg az őket foglalkoztató biztosítónak. A Siccóban, amelyet magam is láttam, az egyik orvosszakértő úgy nyilatkozott, hogy ő több szükséges kezelés elutasítására tett javaslatot az őt foglalkoztató biztosítótársaságnak, ami előmenetelét elősegítette, azonban a kezelés elutasítása több esetben a biztosított halálához vezetett.

Ezenkívül, ha a kezelés engedélyezésére mégis sor kerül, az csak abban a kórházban történhet, amellyel a biztosító az ügyfeleinek gyógyítására szerződést kötött. Ezért például, ha egy autóbaleset vagy hirtelen rosszullét következtében a beteg más kórházban kerül stabilizálásra, mint amellyel az ő biztosítójának szerződése van, a biztosító a stabilizálás költségeinek csak a 20 százalékát téríti meg. A többit a beteg ügyfélnek kell állnia.

A stabilizálást ellátó kórháznak viszont a beavatkozás után a további kezelés folytatása érdekében azonnal át kell szállítania a beteget abba a legközelebbi kórházba, amellyel a beteg biztosítójának szerződése van, illetve amely a biztosítójához tartozik. Ha a biztosított nem kívánja ezt, és a kezelésre nem a biztosító kórházában kerül sor, akkor a gyógyítás költségeit a biztosított betegnek kell állnia.

Ha a beteg átszállítása a biztosítójának kórházába megtörtént, a kórháznak értesítenie kell a biztosítót, és engedélyt kell kérnie tőle a javasolt kezelésre. Boros G. László azt is elmondta a Hír TV műsorában, hogy a biztosítótársaságok orvosai az engedélyezett és a kórház által elvégzett kezelések után nekiállnak vizsgálni a gyógyult beteg kórtörténetét annak érdekében, hogy kimutassanak egy olyan kórelőzményi okot, amelyet nem közöltek a biztosítójukkal, és erre hivatkozással igyekeznek visszaperelni a kezelés miatt a kórháznak kifizetett költségeket a biztosítottól.

A professzor szólt arról is, hogy ilyen esetekben pert lehet indítani a biztosítótársasággal szemben, viszont sokan a magas perköltségek és a perek kétes kimenetele miatt nem perelnek. Szó esett még arról is, hogy ha az ügyfél ilyen vagy hasonló okok miatt, vagy pedig azért, mert a biztosító szolgáltatásaival nincsen megelégedve, váltani akar, nemigen nyílik rá lehetősége, mert krónikus beteggel egy biztosító sem hajlandó szerződést kötni. Annak ellenére ilyen a helyzet, hogy az Egyesült Államokban igen sok magánbiztosító működik, amelyek közül a legnagyobbak kórház- és patikaláncolatot tartanak fenn. Ennél fogva a biztosítótársaságok csak azokat a gyógyszereket és gyógyászati segédeszközöket térítik meg, amelyeket a beteg ügyfelük ilyen gyógyszertárból vásárol meg. Ilyen az Egyesült Államok mai egészségbiztosítási rendszere, amelynek legtöbb strukturális eleme mintaként szolgált a holland, majd pedig a szlovák állami egészségügy és egészségbiztosítás privatizációjához.

Ezt követően nézzük meg, milyen hasznot hozott a kötelező magán-egészségbiztosítás e formáinak alapul vételével kialakított reform Hollandia és Szlovákia számára. Hollandiában azzal, hogy 2006-ban megszüntették a szolidaritás elvén alapuló kétpilléres, államilag szervezett és az egészségügyi tárca, valamint a munkáltatói és a munkavállalói oldal részvételével önkormányzati alapon a többi nyugat-európai államhoz hasonlóan működő alap- és kiegészítő egészségbiztosítást, eladva és átadva azt a nyereségorientált magánbiztosítóknak, a korábbi harminc euró összegű havi biztosítási járulék száz euróra emelkedett.

Korábban a harminc euró összeget kitevő járulék fizetése a munkáltató és a biztosított munkavállaló között feles arányban oszlott meg. A magánosítás óta a munkáltató a járulékfizetésben nem vesz részt. Ezért a munkavállaló és a vállalkozó egymaga száz euró összegű havi hozzájárulást fizet. Ebben az új rendszerben a biztosító betegségi/szülési segélyt, azaz táppénzt nem fizet. Ezért a szülési segélyt és a maximum kétévi időtartamra szóló betegségi segélyt, ami az átlagkereset hetven százalékát teszi ki, a munkáltató köteles állni.

A szülési segély és a táppénz kifizetése alól a munkáltató csak akkor mentesül, ha erre biztosítási szerződést köt. A magánbiztosító társaságok így egy rókáról két bőrt húznak le. A rendszer bevezetése után a társaságok közölték, hogy e felemelt járulékfizetés ellenére sem rentábilis a betegbiztosítás a számukra. Ezért állami hozzájárulást is igényeltek. Ugyanakkor a járulékösszegek több mint háromszorosára történő emelése miatt mintegy háromszázezren maradtak ki a biztosításból. Ezért az állam rászorultság igazolása ellenében átvállalja részükre a járulékfizetés egy részét.

Az állam tehát duplán terhelődik. Hollandiában az akkori kormány azzal kábította a közvéleményt, hogy a magán-egészségügyi biztosítótársaságok versenyezni fognak a biztosítottakért. Ennek az ellenkezője következett be. Csak az egészségeseket fogadják szívesen, míg az egészségileg instabilakat igyekeznek távol tartani maguktól. Sőt, az öregeket és a krónikus betegeket egy nagyobb összeg kifizetésével, úgynevezett „arany kézfogással” veszik rá biztosításuk megszüntetésére.

Ugyanezt teszik a szlovák magánbiztosítók is, ugyanígy a munkáltatóknak kell fizetniük a betegségi és a szülési segélyt, ha arra külön biztosítást nem kötnek. Akár kötött a munkáltató a munkavállalóinak beteggé vagy kismamává válása esetére biztosítást, akár nem, a munkavállaló egzisztenciális biztonságát labilissá teszi a munkáltató időközbeni megszűnésének a veszélye, ami akaratán kívüli csődeljárás miatt is bekövetkezhet. Ennek a veszélye különösen Szlovákiában nagy. Ezen kívül nemcsak Hollandiában, hanem Szlovákiában is megnövekedtek azok, a rendszer fenntartásával kapcsolatos kiadások, amelyeket hozzájárulásként a magánbiztosítók igényelnek.

Nem véletlen, hogy az egészségbiztosítás magánkézbe adását követően megbukott a holland liberális kormány, és ugyanígy megbukott Szlovákiában is a balliberális Dzurinda-kormány. Mind a két utódkormány megpróbálta visszavásárlás útján a szociális partnerekkel és a biztosítottakkal együtt az önkormányzati alapon működő állami irányítású egészségbiztosítást visszaállítani, erre azonban a kötelező egészségbiztosításhoz hozzájutott magánbiztosító intézetek nem hajlandók.
A Gyurcsány-féle „reform” annyiban különbözött az amerikai, a holland és a szlovák megoldástól, hogy a felállítani tervezett biztosítótársaságokban 51 százalék lett volna az állami tulajdon és 49 százalék a magántulajdon. Ez azonban csak porhintés volt, mivel a tulajdonosi arány ellenére az irányítási jogosítványok a magántulajdonosi szférába csúsztak volna át.

A helyzet így ugyanaz lett volna, mint Hollandiában vagy Szlovákiában. Sőt, az akkori Gyurcsány-kormány már a törvényjavaslatnak a parlamenthez történt benyújtása előtt titkos tárgyalásokat folytatott különböző magán biztosítótársaságokkal, amelyek a kiszivárgott hírek szerint „megdöbbentően magas” követelésekkel álltak elő egy kormányváltás esetén is fennmaradó működésbiztonsági igényen felül, és amelyek ragaszkodtak ahhoz az elvhez, hogy csak azután lehet a beteghez nyúlni, miután meggyőződtek róla, hogy nincs a biztosítóval szemben tartozása.

Ezt az Egyesült Államokból importált rendszert kívánja Márki-Zay euroatlanti kezdeményezésre újból visszahozni, amelynek eredménye drasztikus élettartam-csökkenés lenne.

(A szerző egyetemi tanár, az MTA doktora, gazdasági jogász)