Örökölt téveszméink

Megjegyzem, egy teljesen átlagos, állami fenntartású általános iskoláról van szó. A hallottakat meglepődve meséltem egy felnőtt ismerősnek, aki kerek szemmel nézett rám: de hát így volt, nem? Mindkét esetben igyekeztem röviden és érthetően elmondani, hogy a magyarázat bonyolultabb.

A Szentírás szöveghelyei sokszor nem értelmezhetőek szó szerint, szükséges tudni, hogy az eredeti arámi, héber vagy koiné görög szövegben egyes szavakat, szókapcsolatokat milyen értelemben használtak, ehhez össze kell vetni más szövegekkel. De lényeges egy-egy részlet történeti-kulturális beágyazottsága, a megértéshez szükséges ismerni például a korabeli zsidóság vallási nézeteit és a többi, és a többi. Nem véletlenül tart hosszú évekig, míg valaki kemény munka árán teológusi diplomát kap, és az sem ok nélküli, hogy a Biblia könyveit teológusok tízezrei elemzik és értelmezik már kétezer éve.

Mint ahogy az sem, hogy a történelmi egyházak lelki vezetői hittan- és Biblia-órák keretében igyekeznek átadni a megértéshez szükséges alapokat. Luther jó szándékú és roppant méretű vállalkozása, a német nyelvű Biblia kiszabadította a szellemet a palackból, a középkori egyház valójában attól tartott, ami ezután következett, és ami azóta is olyan gyakran ismétlődik: hogy olykor-olykor egy újabb érzékeny, hitbuzgó, de fundamentalista hívő erdei merengés vagy bablevesfőzés közben arra a következtetésre jut, hogy jobban érti a Szentírást, mint a két évezrede szakadatlanul működő tanítóhivatal, és erre a meggyőződésére gyorsan alapít is egy újabb egyházat. Mindez sokkal inkább szolgálja a zűrzavart, mint a keresztény egységet.

A baj az, hogy több mint harminc évvel a rendszerváltozás után még elhangozhat ilyen állítás egy állami iskolában. Úgy tűnik, a marxista-lukácsista történetírás a Rákosi- és a Kádár-korszak pedagógiájával karöltve kitűnően végezte el a küldetését, az ilyesféle nézetek kitörölhetetlenül égtek be a közös emlékezetbe, hogy onnan a legváratlanabb pillanatokban kerüljenek elő.

Ezért lehet továbbra is sziklaszilárdan állítani például, hogy Horthy kormányzó náci volt, Che Guevara viszont hős; hogy a több száz millió ember halálát követelő kommunizmus alapvetően jó gondolat, csak a gyakorlatban félresiklott; hogy az 1944-ben megszállt és egy kollaboráns bábkormány által irányított Magyarország Hitler utolsó csatlósának számított.

Nem csoda, ha megörökölt téveszméink nemcsak az iskolában keringenek tovább, hanem a mindennapi beszélgetésekben is, amelyekben zavaros nézetekké vagy éppen hamis nosztalgiává lényegülnek át. Ezért lehet teljes meggyőződéssel vallani, hogy az orosz befolyás kevésbé ártalmas Magyarországnak, mint „az Amerika-barát szabadkőműves hatalom pressziója”, vagy éppen azt, hogy Kádár János idejében bezzeg tisztességes munkáért tisztességes bér járt a dolgozónak.

Természetesen távol álljon tőlem a gondolat, hogy a teljes magyar közoktatás így működik. Inkább csak meglepő, hogy miközben állandó vita tárgya az alaptanterv, miközben változnak a tankönyvek, egyes esetekben a szaktudás vagy a tudás mögött rejlő gondolkodás nem. Néhány homályos lépcsőfordulóban fönt maradt egy-egy tabló, amit már rég le kellett volna cserélni, néhány szertárat már illett volna kitakarítani. Akár így, akár úgy: valami baj azért van az iskolában.

(A szerző lapszerkesztő)