Mutatványosok

Emlékszem őszről baloldali értetlenkedő, nyegle mondatokra, amikor a jobboldali sajtó Gyurcsány-show-nak kezdte nevezni az egyesült magyar baloldali ellenzék ténykedését. Holott erre megteremtette az alapot az összefogásnak nevezett izé éceszgébere, amikor még miniszterelnökként Hugh Grantnek képzelve magát országházbeli dolgozó­-szobájában rögzíttette feledhetetlen, íróasztal körüli táncos magánszámát. S nem maradtak le mögötte a többiek sem.

Nem halványuló pillanatokkal ajándékozták meg a magyar emlékezetet például a MTVA épületét játszóhelynek nyilvánító baloldali társulat tagjai, amikor a magát azóta diplomahazugsággal diszkvalifikáló Bangóné Borbély Ildikó ötletére hallgatva mártírt játszottak, és a k… erős kép érdekében tarkóra tett kézzel végighasaltak a padlón, emlékezetes marad a korláton függeszkedő Varju László vagy a bezáruló ajtóval lírai viszonyba kerülő Kunhalmi Ágnes.

Szóval voltak előzetesen is jelei annak, hogy az ellenzék potentátjai sokkal fontosabbnak gondolják a politika közönséget szórakoztatni, elvarázsolni akaró, mondjuk úgy, illuzionista oldalát, mint a higgadt, felelős gondolkodást és a felelősségvállalást a kimondott szavakért, véghez vitt cselekedetekért.

Ezt bizonyítják azóta is az alternatív univerzumot teremtő, mantrázó megszólalások, a beszédén uralkodni nem tudó Márki-Zay Pétertől elkezdve az örökké rikoltozó Szabó Tímeán vagy a minden elől menekülő főpolgármesteren át a momentumos ifjakig vagy Tordai Ben-céig, akinek a fejében láthatólag keveredik a karakánság és a modortalanság fogalma. De arra a legfelkészültebbek sem számíthattak, ami a napokban bekövetkezett: belereccsent a nyilvánosságba Jakab Péter, az énekes.

Nem próbálnám meg most a Jobbik elnöke által előadott valamit minősíteni, részben mert leginkább nem is lehet, részben mert kezdek megcsömörleni attól, hogy lassan tényleg boldog-boldogtalan azt gondolja, dalra fakadva meg kell mutatnia magát, mert így lehet előbbre jutni ebben az országban. Mintha szorosan befontak volna bennünket a kereskedelmi tévék licencelt, tehetségkutatónak nevezett látványműsorai, néha az az ember érzése, hogy ez addig pörög majd, amíg a végén minden magyar egyszer rajthoz nem áll.

De gondoljak én erről bármit, eddig legalább azok nem kezdtek el nekünk csúszkáló-hamis hangon kecskerímeket dalárdázni, akik az ország vezetésére aspiráltak. Eddig ugyanis mintha létezett volna a tudás a különbségtételre, ami nemcsak az aspirálót teszi komollyá, de azt jelzi, ő maga is komolyan veszi magát és azt is, amit csinálni akar, továbbá azokat, akiknek a támogatását kéri.

Úgy tűnik, az ellenzék oldalán ez mára elveszett. Nincs már gát, nincs alázat sem a tevékenység, sem a társadalom iránt. Ahol ez a konglomerátum jelenleg tart, azt talán Fernando Pessoa fogalmazza meg a legjobban a Kétségek könyvében: „A világ ma az ostobáké, érzéketleneké és nyüzsgőké. Az élethez és a diadalhoz való jogot manapság csaknem ugyanazokkal az eszközökkel lehet megszerezni, amelyekkel az ember bekerülhet a bolondokházába: a gondolkodásra való képtelenséggel, amorális viselkedéssel, kóros élénkséggel.”

Lehetne ezen pikírten szórakozni, de azon túl, hogy az életünkről van szó (emlékezzünk 2002-re és az azt követő nyolc évre), a szomszédban éppen háború dúl. Ez most éppen nem a felhőtlen nevetés ideje. Talán nem sértek meg senkit, ha azt mondom, nem énekesekre és mutatványosokra van szükség a kormányrúdnál.

(A szerző lapszerkesztő)