Haj, ne hátra, haj előre!

Kezdődött a gazdasági szabadságharccal (ami még a mai napig is tart), amelynek a „győztes csatái” felidézhetik a pákozdi csatát, a téli és a dicsőséges tavaszi hadjáratot, Budavár visszavételét. Majd a 2010-es önkormányzati választás utáni napon (mintha a végzet dramaturgiája így akarta volna) jött a vörösiszap-katasztrófa, amely már csak a baljós színével – és mint kiderült, vétkes szereplőivel – is ama „átkost” idézte vissza, jelezve, hogy kénytelenek vagyunk még mindig együtt kell élni velük. Ránk rontott a 2013-as, minden korábbi vízszintet meghaladó történelmi dunai árvíz, jött a 2015-ös migránsválság, amelyben a védekezésünk felidézte a végvári harcainkat is. A következő nagy próbatétel – ami még mindig köztünk van – a világméretű koronavírus-járvány. És most háború van a szomszédságunkban, ahol magyarok is élnek…

Ennyi csapás közben építettük az országot, városait, falvait, utakat, hidakat, vasutat és ez nem propaganda, hanem közösen létrehozott valóság. Elindult az ország újraiparosítása, de a mezőgazdaság felemelkedése is, a gazdaság a 2008-as válság után 6,5 évvel érte el a válság előtti GDP-t, viszont most már csak 1,5 év kellett ahhoz, hogy a járvány előtti szintet meghaladjuk. Ennek alapján lehetett kitűzni azt, hogy 2030-ra érjük el az EU–27-ek akkori átlagos fejlettségi szintjét. Gazdaságtörténeti metszetben az elmúlt három évtized egyik legjelentősebb és megvalósítható döntése ez.

A „merjünk kicsik – és alávetettek – lenni” politika helyett, hatékonyan erősítve nemzeti identitásunkat, elkezdtük a magyarság határokon átívelő újraegyesítését, kicsit fittyet hányva Trianonnak. Ezzel párhuzamosan a demográfiai téllel, a vészes népességfogyással is szembenéztünk, kialakítva a világ legnagylelkűbb családtámogatási rendszerét. A magyar kultúra sokszínű fejlesztésével egy valóságos kulturális reneszánsz kezdődik, a felsőoktatás nagyszabású átalakítása évtizedes lemaradást hivatott behozni. A sor hosszan folytatható…

Tudom, hogy történelmietlen, de valami hasonló következett volna be – természetesen 19. századi mércével mérve –, ha az 1849-es tavaszi hadjárat győzni tud, ha nem következik be az orosz intervenció, hiszen néhány évtizedes késéssel a kiegyezés után a századfordulóig egy hihetetlen komplex kulturális, tudományos és társadalmi fejlődés következett, ami az első világháború előtti nagy fellobbanása volt a középső Európának. A magyarság végrehajtotta mindazt, amit 1848/49-ben elhatározott a társadalmi átalakulásban, az ország modernizációjában.

Valami hasonló körvonalazódik most, ha a polgári kormányzás folytathatja a munkáját. A választás alapszlogenje ehhez illeszkedik: „Előre menjünk, ne hátra!” Egy egészen rendkívüli esélyt ragadhatunk meg, ami kiteljesítheti a keresztény alapokon álló polgári kormányzás eddigi törekvéseit. Ezáltal egy konzervatív reneszánsz indulhat Európában és a nagyvilágban is, az európai és amerikai konzervatív barátaink nekünk szurkolva határozottan készülnek a világméretű együttműködésre.

Ennek az „Előre menjünk, ne hátra!” szlogennek van egy szinte szó szerint megegyező változata, nem kisebb költőtől, mint Arany János. A Haj, ne hátra, haj, előre című verse Telegdi Lajos kiadásában, 1849-ben Debrecenben (ami akkor az ország fővárosa volt), A szabadság zengő hárfája című hetilapban jelent meg, melynek az alcíme: A magyar fiatalságnak. Hősi idők, rendkívüli emberek, éppúgy, mint ma…

A vers egy remek induló, kiválóan énekelhető is, csodálkozom azon, hogy nem vált a Kossuth-nótákkal azonos rangúvá és máig hatón közkedveltté. Talán most, amikor hasonlóképpen rendkívüli időket élünk, amikor a vers minden sora nem pusztán metaforaképpen igaz, de valóságosan is. Egy olyan világban, ahol egyszerre kell harcot vívni az alapvető emberi identitásunkért, a nemzeti megmaradásunkért, és újra ki kell vívni a helyünket Európában és a nagyvilágban. Egy győztes választás egy csapásra el fog oszlatni mindennemű kételyt, baljós és fagyos pillantást, lekezelést velünk, magyarokkal kapcsolatban. Ez a tét, amihez Arany János a 19. század közepéről, 173 év távlatából egy ragyogó verssel üzen, ugyanazt a harci éneket adva a szánkba, amit ő akkor a magyar ifjúságnak szánt. Mi is nekik szánjuk…

Arany nemcsak a szabadságharc csatáira gondol, hanem a magyar történelem vérzivataros évszázadaira is. A vers jövőképe hihetetlenül és ellenállhatatlanul pozitív a győzedelem nevű virággal, mely a csatamezőn terem, a véráztatta földön kövéren hajtó fűvel, és ott van az a tudat is, hogy most végre nem másnak terem mindez, hanem a magyarságnak, amely ezt vérrel-verítékkel szerzi. Legyen gyönyörű tavaszunk, amint Arany János is írja mindannyiunknak!

Arany János

Haj, ne hátra, haj előre

Haj, ne hátra, haj előre!
Vérmezőről vérmezőre!
Mert ott az a virág terem,
Melynek neve győzedelem,
Haj rá haj!

Tavaszodik, lágy az idő,
Kihajt a fű, kövéren nő:
Az is azért olyan kövér,
Megáztatta tövét a vér.
Haj rá haj!

Hadd áztassa, hisz az nem baj,
Ha szépen hajt, nem másnak hajt;
Ha terem is, nekünk terem
A véren vett győzedelem,
Haj rá haj!

(1849)

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)