Lóránt Károly

Vélemény és vita

Semlegesség helyett atomháború?

Miközben a NATO-országok páncéltörő és légvédelmi rakétákat, valamint drónokat szállítanak Ukrajnának, Jaime Shea, a NATO biztonsági kihívásokért felelős korábbi főtitkárhelyettese kijelentette, hogy a nyugati szövetségeseknek fedett (titkos) eszközökhöz kell folyamodniuk a helyi ukrán erők és önkéntesek kiképzése és irányítása érdekében.

Szakértői körökben arról beszélnek, hogy az ukrán légierő számára lehetővé kell tenni, hogy lengyel és román katonai bázisokon tankoljanak, és onnan támadják az orosz erőket. Az EU 450 millió eurót különített el arra, hogy halálos fegyvereket vásároljon Ukrajna számára, Josep Borrell, az EU külügyi vezetője kijelentette, hogy vadászgépeket és vállról indítható páncéltörő és légvédelmi rakétákat is szállítanak az ukrán hadseregnek.

Ha e kijelentéseket átgondoljuk, ez azt jelenti, hogy az ukrán légierő vadászgépeket kap a NATO-tól, és NATO-bázisokról felszállva támadhatja az orosz hadsereget. Márpedig ha a gépek is NATO-gépek és NATO-támaszpontokról szállnak fel, ki mondja meg, hogy melyik gépet ajándékozták Ukrajnának és ül benne ukrán pilóta, és melyik tartozik a NATO-hoz. Ily módon a NATO-erők fedett (titkos) módon beavatkozhatnak a háborúba, amely esetre Putyin már készültségbe helyezte az orosz atomütőerőket, tehát csupán egy lépésre vagyunk egy nukleáris háború kitörésétől. És mindezt miért?

Mert 2008-ban a NATO (francia és német ellenkezés ellenére) olyan határozatot hozott, hogy a NATO-t kiterjesztik Grúziára és Ukrajnára is. Az oroszok Magyarország, Lengyelország, Románia és a balti államok NATO-csatlakozását még lenyelték nagy nehezen, de Ukrajna NATO-tagsága végképp kiverte náluk a biztosítékot. Ha az ukránok megmaradnak a 2014-ben puccsal megbuktatott Janukovics mellett, aki semleges pozíciót felvéve igyekezett jó kapcsolatokat kialakítani Oroszországgal és a Nyugattal is, és kizárta a NATO-tagságot, akkor most nem lenne háború Ukrajnában, ami sok ezer ember halálán túlmenően az infrastruktúra lerombolásával jár.

De azért Brüsszelben és Washingtonban sem eszik olyan forrón a kását, a szinte sírva könyörgő Zelenszkijnek világosan megmondták, hogy nem számíthat nyílt NATO-támogatásra, és Borrell is visszakozott, így a nukleáris háború egyelőre elmarad, Ukrajna viszont úgy jár, mint mi 1956-ban, amikor hiába reméltük az ENSZ-csapatok érkezését. Amerika nem kockáztatott akkor egy nukleáris háborút Magyarország miatt, mint ahogy most sem teszi Ukrajna miatt. Hogy is bízhattunk a támogatásban annak idején? Az ukránoknak két lehetőségük van, vagy az utolsó töltényig reménytelen harcot folytatnak az oroszok ellen, vagy belátva, hogy külső segítségre nem számíthatnak, megadják magukat, megakadályozva, hogy romhalmazzá lőjék nagyvárosaikat több tízezer halottat hagyva hátra.

Én száz százalékig megértem azokat, akik az első opciót választanák, én magam is így gondolkodtam 1956-ban, mégis jobb alternatíva túlélni a dolgokat. Amikor 1968-ban baráti segítséget nyújtottunk a „rossz útra tért” Csehszlovákiának, Ludvík Svoboda, Csehszlovákia államelnöke, mellesleg a Szovjetunió oldalán harcoló csehszlovák csapatok tábornoka és a Szovjetunió hőse, a következőképpen fordult honfitársaihoz: „Katona vagyok, röviden beszélek! Minden ellenállást be kell szüntetni!” És mi lett a végeredmény? Az oroszok egy idő után elmentek. Ha az ellenállásra ad parancsot, mint Zelenszkij, akkor ma a Hradzsint legfeljebb újjáépített formájában láthatnánk, mint Varsó óvárosát.

Ma az euroatlanti sajtó a háborúért kizárólag az oroszokat, sőt személyesen Putyint vádolja, azt állítván, hogy Putyin vissza akarja állítani a szovjet birodalmat. Az események azonban egészen másként néznek ki, ha hosszabb idő történéseire tekintünk vissza.

Henry Kissinger, akinek nagy szerepe volt a vietnami háború befejezésében és a Kínával való amerikai kapcsolatok felvételében, a 2001-ben publikált Egy konzervatív lelkiismerete: A dogmatizmus veszélyei az amerikai külpolitikában című könyvében többek között a következőre figyelmeztet: „Tekintettel történelmi tapasztalataira, Oroszországnak különös figyelmet kell fordítania hatalmas környezete biztonságára, és… a Nyugatnak óvatosnak kell lennie, hogy integrált katonai rendszerét ne terjessze ki túlságosan közel Oroszország határaihoz.” Az óvatosságot félretéve 2002-ben az amerikai szenátus törvényt fogadott el a NATO bővítéséről, amelyet akkor a demokrata szenátor, Joseph R. Biden (ma az Egyesült Államok elnöke), a következőképpen kommentált: „Ez a törvényjavaslat segíteni fogja a NATO-t abban, hogy a kontinensen keletre és délre is kiterjessze a stabilitási övezetet, hogy valamikor, a következő évtizedben elmondhassuk: egy egész és szabad Európa áll mögöttünk.”

A NATO kiterjesztése azonban nem stabilitást, hanem újabb hidegháborút hozott. Henry Kissinger erre is figyelmeztetett. Egy 2014. március 5-én, tehát már az oroszbarát elnök, Janukovics elűzése után a Washington Postban megjelent cikkében a következőket írta: „A Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna soha nem lehet csak egy idegen ország. Az orosz történelem a Kijevi Ruszban kezdődött. Az orosz vallás onnan terjedt el. Ukrajna évszázadok óta Oroszország része, és történelmük már korábban is összefonódott. Az orosz szabadságért vívott legfontosabb csaták némelyikét, kezdve az 1709-es poltavai csatával, ukrán földön vívták.”

2008-ban az oroszok egy olyan európai biztonsági rendszert javasoltak, amely azonos biztonságot nyújtott volna valamennyi résztvevőnek. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egyik fél sem tehet olyan lépést, amelyet a másik fenyegetésnek vél. Ezt az európai nagy országok elfogadhatónak tartották volna, Amerika azonban elutasította, és a NATO továbbterjeszkedett kelet felé (Albánia, Horvátország, Montenegró, Észak-Macedónia). A minszki egyezményt nem tartották be, feltehetően azért, mert a tárgyalások az európai országok között zajlottak (normandiai négyek: Németország, Franciaország, Oroszország, Ukrajna), amiből az amerikaiak kimaradtak, és így nem is ösztönözték Ukrajnát annak betartására.

Az utolsó tárgyalás Amerika és Oroszország között, amikor még megállítható lett volna a háború, 2022. január 10-én zajlott Genfben. Oroszország fő kérése az volt, hogy Ukrajna ne lehessen a NATO tagja. Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes azonban ezt határozottan elutasította, és leszögezte, hogy Washington nem fogja engedni senkinek, hogy aláássa a NATO „nyílt ajtók politikáját”, vagyis azt, hogy Ukrajna előbb-utóbb a NATO tagja legyen, amit a jelenlegi ukrán vezetés rendkívüli módon szorgalmaz. Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes viszont kijelentette, hogy Oroszország ebben az ügyben már nem tud hova hátrálni.

Most, hogy folyik a háború, az euroatlanti médiában természetesen Putyint és Oroszországot hibáztatják, de érdekes módon egyes fórumokon az Oroszország elleni vádak mellett feltűnnek a valós okok is. Nézzük például, mit ír a Le Monde diplomatique, amely egy francia baloldali lap: „Oroszország évek óta hangsúlyozza, hogy fél attól, hogy a NATO tábort ver a határain, megszegve ezzel az Egyesült Államoknak a Szovjetunió szétesésekor vállalt kötelezettségét. Ez a megszegett ígéret nagy hiba volt a Nyugat részéről, sőt provokáció. Miután a NATO elvesztette létjogosultságát, már rég fel kellett volna oszlatnia magát, ahelyett hogy továbbra is az maradjon, ami mindig is volt: eszköz arra, hogy Euró­pát amerikai stratégiai céloknak rendeljék alá. Ráadásul erkölcsileg elfogadhatatlan és kontraproduktív, hogy az ukrán nép, amely sebezhető és Oroszország hatósugarában van, fizesse meg az amerikai szuperhatalom veszélyes tervei­nek árát.”

De idézhetünk konzervatív forrásokból is. Egy, a CATO Institute fémjelezte cikk február 28-án a következőket közölte: „Az Egyesült Államoknak tanulnia kellene a hidegháború befejezésekor tanúsított túlkapásainak katasztrofális következményeiből. A titkosított dokumentumok megerősítik Moszkva panaszát, miszerint a szövetségesek többszörös biztosítékot adtak a NATO-bővítés ellen.

Ehhez jöttek még más agresszív politikák – Szerbia, egy történelmi orosz szövetséges szétverése; színes forradalmak támogatása Grúziában és Ukrajnában a Moszkva-barát rezsimek ellen; a 2014-es utcai puccs támogatása a megválasztott, bár korrupt, Oroszországhoz közel álló kormány ellen és az Egyesült Államok által támogatott rendszerváltó műveletek parádés felvonultatása. Bár ismételten hangsúlyozzuk, hogy mindez nem igazolja Putyin cselekedeteit, segít megmagyarázni azokat.”

A kép ezek után, gondolom, elég világos: Oroszország az agresszor, akit el lehet ítélni, a háborúhoz azonban a NATO terjeszkedése vezetett, ami talán nem is annyira Oroszország ellen, mint inkább Amerika Nyugat-Európa feletti ellenőrzésének fenntartása érdekében történt.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Börtönválogatott

ĀFricska. Azért most már tényleg érdekes lenne néhány szakember – kriminálpszichológus, büntetőjogász, gyógyszerész, óvónő – segítségével diagnosztizálni Dobrev Klára elmeállapotát

Deme Dániel

Deme Dániel

Fotelpacifizmus

ĀSzankciókat, most! Gyakorlatilag mindenki ezt kia­bálja az oroszokkal kapcsolatban, ma ugyanis ezt kell kiabálni