Bevallom, nekem az első pillanatban az ötvenes évek agitatív antológiaköltészete jutott az eszembe, amelynek során kötelező volt versbe foglalni és üzenettel ellátni az idegen hatalom által támogatott diktatúrát. A politika és az irodalom szókincsei között például a következőket találjuk: újjáépítés, államosítás, klerikális reakció, a Párt (mindig nagybetűvel), elhajlás, éberség, békeharc és – a nép. E szavak, kifejezések egy része már korábban is használatban volt, ám az ötvenes évek első felében sajátos értelmezések, tartalmi felhangok kapcsolódtak hozzájuk.
„Magyarország, elnyomott nép, / mint egy összetört fakó kép, /mint egy romba döntött oltár / olyan reménytelen voltál” (Kónya Lajos: Szabad világ). „A néppel és a Párttal, mint a vékony / pálcát széttörjük a vasat, / Nevetve várja a szemétdomb / a fasiszta hazugságokat” (Aczél Tamás: A néppel és a Párttal).
A „nép” mindent összemosó fogalom lett, amikor a személyes, azaz a fizikai és a szellemi szabadság egyaránt vereséget szenvedett. A korszak antológiadarabjai szinte kizárólag ütemhangsúlyos verselésűek. Egyik sajátosságuk a vers-szakok végének összecsengése, a rímelés, amely a politikai mondanivaló miatt nemegyszer döcög, sok a szabálytalan, félig sikerült megoldás. Megmosolyogtató, hogy a korszak uralkodó szavaira, központi fogalmaira milyen rímeket lehetett alkotni vagy találni. Íme, néhány példány: csordát – a Párt; azoké – ágyúcső elé; megremeg – néphadsereg; Tiszalök – röfögött; a nép fia – védi a, gyarmat – hatalmat és így tovább.
Bibó István fejtette ki egyik írásában, hogy a demokráciának, a nép uralmának előfeltétele az, hogy az alávetettek megszabaduljanak a felettük kialakult hatalmi és uralmi szerkezetek társadalmi és lélektani nyomása alól. Száz évvel korábban Kossuth Lajos deklarálta: „Mindent a népért, mindent a néppel együtt, semmit a népről a nép feje felett. Ez a demokrácia.”
Csakhogy a diktatúra urai nem úgy cselekedtek, ahogy Kossuth kívánta, jóllehet Rákosi gyakran hivatkozott rá. A pártvezérről egyébként sok ének szólt. Az egyik: „S ő visszajött. A munka, jog, szabadság / magyar népünkhöz véle visszatért; / a dolgozó köszönti benne apját, / az országépítőt, a bölcs vezért” (Képes Géza: A szabadság dala). De Sztálinhoz is több vers íródott: „Világ fájáról, / népek ajakáról / téptem, kötöttem ezt az éneket, / hogy útján testvérdalokra találva, / úgy köszöntse Sztálint…” (Zelk Zoltán: A hűség és a hála éneke).
El kell sajátítanunk azt a szokást, hogy ugyanolyan őszintén vélekedjünk az „istenadta” népről, mint amilyen őszintén vélekedünk a politikusokról, akiket megválaszt. Nem lehet rossz véleményünk a politikusokról, miközben csodálattal beszélünk azokról, akik megválasztották őket – kapjuk a tanácsot.
„Négy éve, hogy e népet / kivezették a fényre / nehéz harcok tüzében / a Szovjet fiai” (Devecseri Gábor: A béke katonái). „Ötéves terveink során a nép a végtelenbe lát.„ / Előre vasöntők, földművesek, tanítók, katonák!” (Juhász Ferenc: Téged köszönt most). „S szítjuk munkára szüntelen / nem nyugvó harcra ezt a népet, / ki most lát először tavaszt” (Benjámin László: Márciusi ifjak).
A hatalom a népé – ez a címe az ellenzék kampánydalának. Márton Áron püspök szavait tehetem hozzá: „A nép olyan, mint a gyerek: tettekből ért.”
(A szerző újságíró)
