Hisztéria helyett

Ahmari szerint először is tartózkodni kell attól, hogy az érzelmeket kiváltó képek vegyék az irányítást a racionális gondolkodás felett, ahogyan például az a migrációs válság idején történt. Emlékeztetett, amikor a közvélemény elkezdett kijózanodni, már bőven túl késő volt.

Másik megállapításának is rengeteg igazolását látjuk mostanában: szerinte az egyik legnagyobb csapda az, hogy minden kicsit is kritikus, a fősodortól eltérő véleménynyilvánítást árulásként kezelünk, és a vélemény megfogalmazóját kirekesztjük. Végül pedig attól intett óva, hogy fekete-fehéren, a végletekig leegyszerűsítve kezeljünk összetett válságokat.

Ahmari nem a levegőbe beszél. Az általa közelről figyelt amerikai közvéleményben – és egyre inkább máshol is – általánossá kezd válni, hogy az ukrajnai háborút úgy követik, mint egy éppen divatos és izgalmas sorozatot, ahol a nagyon jó harcol a nagyon gonosszal. Vannak elegen a tengerentúlon, akik nem is nagyon szeretnék, ha az emberek ennél összetettebb képet alkotnának a helyzetről.

Kamala Harris alelnök például a napokban azzal vonta magára a konzervatívok kritikáját, hogy úgy beszélt a háborúról, mintha legalábbis kisgyerekeknek magyarázna: „Ukrajna egy ország Európában. Egy másik, Oroszország nevű ország mellett van. Oroszország egy nagyobb ország. Oroszország egy erős ország. Oroszország úgy döntött, hogy megtámadja a kisebb országot, amit úgy hívnak, hogy Ukrajna. Szóval, lényegében ez rossz, és ellentmond mindannak, ami mellett kiállunk”. Nem viccelünk, tényleg ezt mondta.

A Twitteren 35 ezer megosztás és 227 ezer kedvelés felett jár egy bejegyzés, amelynek az egyébként kevesebb, mint ötezer ember által követett szerzője arról értekezik, hogy minden nő a környezetében vonzónak tartja Zelenszkijt. Kár, hogy amiről szó van, az továbbra sem egy sorozat, hanem egy háború, amelyben emberek halnak meg.

Az amerikai sajtónak is megvannak a maga elképzelései arról, hogyan akarja keretezni a helyzetet. Nemrég például a The New York Times grafikán ábrázolta, hányan hagyják el az országot. A Nyugat felé menekülők a térkép szerint menekültek, a Kelet-Ukrajnából Oroszországba evakuált százezrek viszont migránsok. Sajátos, hogy éppen most fedezik fel maguknak ezt a kifejezést.

Érdemes kiindulópontnak tekinteni azt a magyar alapállást, hogy békepártiak vagyunk, és ki akarunk maradni a háborúból. Magyarország nem akarja veszélynek kitenni a magyarokat sem a határon innen, sem Kárpátalján azzal, hogy fegyvereket szállít vagy katonákat küld a háborús zónába, kiveszi a részét azonban a menekülők megsegítéséből.

Ezt a hozzáállást célszerű alkalmazni akkor is, hogy amikor informálódunk: nem avatjuk szentté egyik oldalt sem, és helyükön kezeljük azokat a közléseket, amelyeknek a célja belföldön a morál javítása, külföldön pedig a közvélemény befolyásolása. A háborút nemcsak fegyverekkel, hanem információkkal is vívják, ezt fontos észben tartani.

Magyarország nem engedheti meg magának azt a luxust, amit az amerikai közvélemény, Ukrajna ugyanis szomszédos ország. Számunkra ez nem egy sorozat, hanem egy olyan háború, ahonnan a robbanások – képletesen szólva – áthallatszanak. A menekülteket nem fotókon látjuk, hanem bármikor találkozhatunk, beszélhetünk velük. Vigyázzunk magunkra és segítsünk – ezzel tehetjük a legtöbbet.

(A szerző főmunkatárs)