Az új világrend létrehozásának folyamatában, amely visszatérést jelenthet a hidegháború alatt létezett kétpólusú geostratégiai helyzethez, csak egy „megálló” lehet, az Ukrajnától elszakadt két dombászi népköztársaság függetlenségének a Kreml általi elismerése, illetve ezzel majdnem egy időben az orosz békefenntartók benyomulása a donyecki és luhanszki területekre. A Szovjetunió összeomlásával megszűnt a kétpólusú világrend, a kommunizmus, mint ideológia megbukott, az Egyesült Államok vált a legerősebb szuperhatalommá, és ezzel a hidegháború is véget ért.
Az „egyik pólus” azonban kihasználta egykori riválisának a társadalmi átalakulás okozta problémáit, és visszatért a lappangó konfrontatív politikához. Mostanában nagy keletje van azoknak a visszaemlékezéseknek, amelyek azt bizonyítják, hogy Mihail Gorbacsov egykori szovjet kommunista vezető konkrét ígéreteket kapott – George Bush amerikai és Francois Mitterrand francia elnöktől, illetve Helmut Kohl német kancellártól –, hogy a NATO katonai infrastruktúrája nem fog Keletre terjeszkedni, cserébe Moszkva nem akadályozza csatlós államainak társadalmi átalakulását.
A nyugati ígéretekből nem lett semmi. Mire Vlagyimir Putyin 2000-ben hatalomra került, már minden elő volt készítve, hogy a három volt szovjet balti köztársaság és egész Kelet-Közép-Európa katonai felvonulási területté váljon Oroszország ellen. A térségben már vannak amerikai rakétabázisok – a hivatalos magyarázat szerint a NATO elleni külső támadás elhárításának érdekében –, de az igazi nagy falat mégiscsak Ukrajna lenne, mert így egészen az orosz határokig el lehetne jutni.
Az amerikai és NATO befolyási övezet lappangó terjeszkedésére nem éppen rejtőzködő moszkvai válasz érkezett. A túlnyomó részt orosz állampolgárok lakta Dél-Oszétia 2008-ban kiáltotta ki függetlenségét, amelyet a Kreml elismert, majd csapatokat küldött a tartományba – csakúgy, ahogy ezt tette most a két, korábban Ukrajna fennhatósága alatt volt szakadár térség esetében is –, tehát mondhatni a recept megvan. Hasonló forgatókönyv valósult meg a Krím félsziget esetében is, amely végül Oroszország része lett.
Tehát a Nyugat Kelet felé, a Kelet pedig válaszul Nyugat felé igyekszik befolyási övezetét kiterjeszteni. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy felismerjük: az elmúlt évszázadokban történtek hasonló dolgok a térségben, és ez sok jót nem hozott az itt élőknek. Kelet-Közép-Európa most is harapófogóban van. Többek között ezért mondta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, hogy Magyarország célja és nemzetbiztonsági érdeke a béke hosszú távú megőrzése, ezért a Kelet-Európában kialakult konfliktussal összefüggésben arra szólította fel a világpolitika szereplőit, hogy folytassák a párbeszédet.
Természetesen addig kell a tárgyalásokat folytatni, míg valamelyik fél rá nem borítja a másikra az asztalt. Az eddigi tapasztalatok nem biztatóak, mert a Trump-adminisztrációt leszámítva a washingtoni kormányzatok jobbára az asztalborogatásban jeleskedtek, nem tudva ellenállni azoknak a vélt lehetőségeknek – Irak, Líbia –, amelyekről azt hitték befolyási övezeteik kiterjesztésére alkalmasak.
Ebben az esetben azonban valószínűleg az Egyesült Államok ennyire nem enged a kísértésnek, és nem megy el a falig. De ha a nyomásgyakorlás politikáját Oroszországgal szemben mégis fenntartja, számolni kell azzal, hogy Moszkva ismét „zajos” válaszokat fog adni, és a mostani dombászi események valóban csak egy „megállóját” jelentik annak a folyamatnak, amely visszavezet a múltba, vagyis a hidegháborúba.
Ezt kéne mindenképpen elkerülni.
(A szerző lapszerkesztő)
