Az ellenzék miniszterelnök-jelöltjének nemcsak az uralni kevéssé tudott szómenése, a vele nem egy véleményen lévők – legyenek politikusok vagy választók, egyremegy – folyamatos sértegetése válik egyre árulkodóbbá, sokat mond az is, kit, kiket kért fel egy megálmodott baloldali kormány szakpolitikáinak kidolgozására, illetve a kidolgozás koordinálására, vezetésére. A napokban hosszú interjúban jelentkezett be a kultúrpolitika korifeusaként Inkei Péter, aki sietve elmondta, ami van, az szörnyű, nem keresztény, nem magyar, nem konzervatív kultúrpolitika.
Előtte húsz évig minden tutin működött, szó sem volt kiszorításról, a kulturális források és infrastruktúra leuralásáról, ha létezett is némi egyensúlytalanság vagy ilyesmi, az nem a politika miatt volt, néhány ember gravitációs vonzásának eredményeképpen állt elő. Magyarra fordítva: voltak/vannak nagy baloldali művészek, jobboldaliak meg nemigen.
Inkei Péter a Kádár-rendszerben a Kiadói Főigazgatóság vezetője volt, és mint ilyet, annak idején csak főcenzornak nevezték. Azt hiszem, harminc évvel a rendszerváltoztatás után van annak üzenetértéke, hogy a hatalom felé igyekvő egyesült baloldal miniszterelnök-jelöltje a diktatúra egyik vezető kulturális hivatalnokát kéri fel lótuszfaktusznak. Ahogy annak is lenne – erős lesz és sarkított, tudom –, ha Péter Gábortól – amennyiben élne még – kérne tanácsot közbiztonsági ügyekben.
Persze tudható, Márki-Zay Péternek – de úgy fest ennek az egész összegyógyult baloldali ellenzéknek – kevés fogékonysága van az efféle érzékenységre. (A másik verzió rosszabb, az a cinizmus, nem is foglalkozik vele, ami elmúlt, az nincs, csak a jelen létezik, mindörökké.) Ezt mutatja, hogy Horn Gyuláról azt mondta, kommunistából példás demokrata lett, és ha ő meg tudott változni, akkor ez Gyurcsány Ferencről is elképzelhető.
Nos, az ember valóban nyitott létező, bárkiről elképzelhető, hogy megváltozhat. Ám ahhoz mindenekelőtt szembe kell nézni az elkövetett bűnnel és azzal, vajon az mit okozott, hogyan szövődött bele a létezés szövetébe. Bűnről, bűnbánatról, vezeklésről van egy zseniális orosz film, címe A sziget, és Pavel Lungin rendezte, 2006-ban mutatták be. A film nyitó- és egyben a történetet meghatározó mondata: „Uram, Jézus Krisztus, élő Isten fia, könyörülj rajtam, szegény bűnösön!”. A főszereplő, Anatolij fiatal katonaként nácik fogságába esik, ahol ellenségei nehéz választás elé állítják: ha megöli a parancsnokát, akkor neki nem esik bántódása.
Anatolij lelövi a felettesét, a németek pedig ígéretüket megszegve felrobbantják a hajóját. A katonát egy szerzetesek lakta szigeten veti partra a víz, ahol kezdetét veszi hosszú éveken át tartó vezeklése. Egy nap egy apa és zavarodott lánya érkezik a kolostorba, a férfiról kiderül, hogy Anatolij atya egykori parancsnoka, aki csodával határos módon életben maradt. A szerzetes végre megszabadul a bűn terhétől, nem kell tovább cipelnie tettének következményeit, mert Isten, aki öröktől fogva látja dolgainkat, már jóval azelőtt hallotta Anatolij imáit, mielőtt az gyáván meghúzta a ravaszt.
A bűnök nem tűnnek el. Lehet őket a szőnyeg alá söpörni, azt mondani rájuk, hogy „Na és?”, lehet menekülni az emléküktől, úgy tenni, mintha meg sem történtek volna, lehet hőstettekké, „igazságbeszéddé” maszkírozni őket, így is, úgy is itt maradnak velünk, formálják az életünket. Aki ezt nem érti, arra másképp hat a gravitáció, mondhatnám, túl könnyű, bizonyosan alkalmatlan egy ország vezetésére. Gyurcsány Ferencről például akkor lehetne elhinni, hogy belátta, mit tett valójában, és képes megváltozni, ha már nem venne részt a magyar közéletben.
(A szerző lapszerkesztő)
