Vélemény és vita
EU-elvtársak
Az ukrán konfliktussal kapcsolatban újra elhangzott a népek önrendelkezési jogának elve. De kár, hogy ez ránk nem vonatkozik!
álláspont
Politikusok, akik nevének említésével kár is lenne itt a szót szaporítani, azt üzenték Putyinnak, nem ő mondja meg, ki lép be a NATO-ba, ezt minden népnek magának kell eldöntenie, a nemzetek ugyanis szabadon megválaszthatják azt az irányt, amelyen haladni akarnak.
Tényleg? A gyermekvédelmi törvényünk miatt kavargó páneurópai álhisztéria mentén felmerül a kérdés, hogy ez az önrendelkezés mindenkire vonatkozik-e, vagy csak azokra, akik egyenlőbbek a többieknél. Tehát, ha mondjuk valamelyik nép úgy dönt, hogy nem akar nyílt társadalommá válni, nem akarja, hogy nemzeti létterét egy idegen, ellenséges civilizáció árassza el, akkor ugye ezt is tiszteletben tartják?
Ha a polgárok úgy döntenek, hogy gyermekeiket mégis ők nevelnék a női-férfi kapcsolat szabályaira, nem pedig az XXL-méretű neccharisnyába bújt Loló, szül. Fazekas Tibor, akkor bizonyára ezt az olvasztott nemzetek uniójában is nagylelkűen elfogadnák. És ha már a nemzeti érdeknél és stratégiai szövetségeknél tartunk, akkor mi is biztosan barátkozhatunk olyanokkal, akik a jogállamisági csomagolásba bújtatott gyarmatosító diktátum helyett energiabiztonságot kínálnak, és akikkel a fenti kérdésekben is – nehéz közös múltunk ellenére – egyre gyakrabban értünk egyet.
Nincs semmi konkrét okom arra, hogy kiálljak az oroszok mellett, nincsenek ott üzleti érdekeltsé-geim, nem vagyok én semmiféle magyar Gerhard Schröder, és elvtársaim sem voltak ott a múlt rendszerben, mint Olaf Scholznak. De azért gondolkodjunk el azon, mennyire ostobának vesznek minket jelenlegi képmutató szövetségeseink, ha arról próbálnak meggyőzni, hogy NATO-tagállamként valamiféle egyenlőségen alapuló, nagyhatalmi érdekektől mentes szövetség tagjai vagyunk. Ez a „minden népnek joga van szabadon megválasztani”-mantra a valóságban csakis annyit jelent, hogy egy kis nemzet elvben maga döntheti el, melyik szuperhatalom ambícióinak veti alá magát, ami után bizonyos biztonsági garanciákért cserébe igazodik a nagyhatalmi érdekekhez.
Ezzel szemben Magyarország már megint önállóan kezdett gondolkodni, és ahogy harminc éve elutasította a keletről érkező vöröset, úgy most elutasítja a nyugatról érkező rózsaszín marxizmust is. A jelenlegi Nyugat–orosz vitában is világosan kijelentettük, nem óhajtunk valamiféle ütközőzónaként működni, ahol a két fél közti konfliktus során szükségszerűen majd minket hengerelnek le először. Ezt már kipróbáltuk, nem jött be.
Nem szabad megharagudni az oroszokra sem, amiért van önérzetük és nem szeretik, ha balekoknak nézik őket. Emellett összekötnek bennünket közös élmények is: ők is a kommunista béklyókat lerázva, friss demokráciaként jelentkeztek az európai identitású nemzetek csapatába, de ahogy akkor őket nem fogadta be, úgy ma minket vet ki az „old boys” klub. Ki emlékszik már arra, hogy Putyin anno Bill Clintonnal még egy orosz NATO-tagságról is beszélt, de persze oda sem kellettek.
Nem mintha az amerikaiak nem szeretnének egy csinos kis katonai bázist Vlagyivosztokban, de tudták, hogy az oroszok „sorosizálhatatlanok”, és továbbra is meg fogják őrizni világképüket, erkölcseiket és önrendelkezési jogukat. A mai fogalomrendszerre lefordítva, túl fehérek voltak. Mi is azok vagyunk. Így hát sok-sok nem tervezett egybeesés útján, de végül is egymás mellé sodródtunk. Ennek a fejleménynek persze vannak kockázatai, de a döntő tényező, ami mégis optimizmusra ad okot az, hogy oroszoknak van valamijük, ami a Nyugatnak már nincs: jövőjük.
(A szerző újságíró)