Czopf Áron

Vélemény és vita

A konszenzuskeresésről

Bizonyára hallottak már az őrültről, aki fényes nappal lámpát gyújtott, kiment a piacra, és az kiáltozta: „A konszenzust keresem! A konszenzust keresem!”

A vásári kofák és az épp ott álldogálók persze őt is ugyanúgy kinevették, mint Nietzsche nevezetes bolondját, aki Istent kereste ugyanígy. „Miért, hát elveszett? Hogy nézett ki? Megvolt valaha?” Így gúnyolódnak a csődületből azok, akiknek – el kell ismerni – nap mint nap a legnyersebb valóság forog a kezükön. Még mi sem állhatjuk meg, hogy velük ne derüljünk, mert ez az őrült nem Istent keresi olyan reményvesztetten, mint nemes elődje, és nem is egy igaz ember nyomát kutatja, ahogy Diogenész tette.

Valójában csak a jó ég a megmondhatója, hogy a vásár bolondjaként miért riasztja föl a kövér galambokat a tér kövezetéről, s miért űzi-átkozza a fürge kis verebeket reménytelenül üvöltözve a vásárcsarnok árkádjai alatt, hogy a konszenzust keresi, ami, úgy látszik, elveszett. Fáradt szemekkel, de azért kedélyesen figyelünk. Az őrült megtorpan, és valami olyasmit motyog, ami alapján az „eltűnt” kinézetére következtethetnénk. Így tudjuk meg, hogy ama bizonyos konszenzus kerek volt, lapos, és úgy csilingelt, mint az arany. No, szóval így áll a dolog – intézzük el egy vállrándítással – mert régóta tudjuk, hogy ebben a posztmetafizikai bohózatban minden játszma ugyanarra megy ki.

Van egy gyermeteg kívánság, ami a valóság minden figyelmeztetése ellenére még mindig nagy hatást tesz a közgondolkodásra: a konszenzuskeresőké. Ők a mindig tovarebbenő „demokratikus minimum” és/vagy a „nemzeti minimum” után vetődnek – azt egyéni ízlés dönti el, hogy épp melyik után. A szürke arcú verebek úgy fürdenek a porban, mint akik előbb értették meg az egész hiábavalóságát, mint maguk az emberek. Tartja magát a közhely, hogy helyre kell állítani vagy épp meg kell találni azt a társadalmi konszenzust, amely nélkül nem képzelhető el érdemi politika, és aminek hiányában reménytelenül áhítozunk olyan demokratikus kultúra után, ami kívánatos lehetne. Azt mondják, ha nincs konszenzus, hát feltétlenül meg kell teremteni. – Csakhogy ez illúzió.

A demokratikus kultúra, amennyiben valóban demokratikus, nem irányul semmiféle konszenzusra. Amit ma demokratikusnak neveznek, és főként az, amit ötven és száz év múlva annak fognak nevezni, a jelenlegi tendenciák alapján egyáltalán nem tartalmazza és a jövőben sem fogja tartalmazni a konszenzus lehetőségét. A „nemzeti minimumról” megértőbben kell szólnunk, habár az is csak illúzió, és végső soron az előbbivel egy tőről fakad. Azokkal érdemes szóba állni, akik a „nemzeti maximumot” (Békés Márton) tűzik a zászlajukra. A többé-kevésbé „nyitott”, plurális, de azért politikailag még nem teljesen szétesett társadalmakra jellemző egy centrifugális erő, ami szétszórja a különféle értékrendeket, és lehetetlenné teszi a találkozást középen. És, lássuk be, Európában szinte minden társadalom ilyen állapotban van.

Olyan, hogy „demokratikus konszenzus”, egyszerűen nincs. Plurális, nyitott és egyáltalán: liberális hatás alatt álló társadalmakat tekintve a demokrácia és a konszenzus képzettársítása olyan fogalmi ellentmondás, amely a legkézenfekvőbb módon hordja magában saját érvényességének cáfolatát. Ezzel kapcsolatban is a Nyugat felé szokás mutogatni, az állandóan polgárháborús hangulatban forrongó Franciaország és az Egyesült Államok felé. Hol is figyelhető meg az a bizonyos konszenzuális demokráciamodell?

Ami a kérdés érdemét illeti, a konszenzus csak egy szűk elit körében lehetséges. Egyébként csak kivételes forradalmi helyzetekben fordul elő, hogy a népet lenyűgözi önnön általános akaratának illúziója, amit utána évszázadokig konszenzusként emlegetnek. A ma ismert formájában a konszenzuskereső politika egy sosem létezett testrész fantomfájdalmától átjárt ficamlás. Egy „utópikus test” (Michel Foucault) épségének nosztalgiája, a kortársi liberalizmus alapérzülete, amelyet Jean Baudrillard nyomán leghelyesebb lenne transzpolitikának nevezni. Ó, ha csak annyi eszünk lenne, mint a verebeknek, beláthatnánk, hogy a konszenzus a liberális hegemónia kódneve. A sokféle vágy, a fényes kínálat, a bolond kiáltozása, a nehéz keleti illatok, a kapitalista galambok, az ezerféle érték és csereérték, a verébgondolatok – ugyanannak a körforgása. A konszenzuális érték szemkápráztató örvénylése ez.

A következő értékelés nagyon antikapitalistán és rendszerkritikusan fog hangzani – lehet, hogy azért, mert az is. Nem számít. Szóval, minden valós konszenzus elitkonszenzus. De hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, azt is egyértelművé kell tenni, hogy a liberális társadalomban a legfőbb és végső konszenzuális érték nem más, mint a pénz. Kis pénz, kis konszenzus, nagy pénz, nagy konszenzus. Így áll a dolog.

Ettől eltekintve a közgondolkodás visszavezetése az elveszett konszenzus talajára reménytelenül utópikus késztetés, amin a jobboldal és a baloldal politikai teoretikusai minden további nélkül túltették már magukat. Egyedül a liberális rendszer nosztalgiája tartja magát. Ernesto Laclau a jelenkor felé úgy közvetíti Gramsci hegemóniafogalmát, mint a konszenzus és kényszer sajátszerű kombinációját. Pontos. Ki lehetne mondani, hogy itt nem egy típusról van szó, hanem egy konkrét történelmi formáról, a liberális hegemóniáról, amelyben a hatalom a politikai működések semlegesítésére törekszik. Chantal Mouffe is ehhez a gondolatmenethez csatlakozik: „A konszenzus bármely formája egy hegemón artikuláció eredménye…, mindig van egy »külső« eleme, amely akadályozza teljes megvalósulását.”

Ez a valójában nem is a demokráciával, hanem a politika természetével kapcsolatos felismerés a jobboldalon hozzávetőleg már százéves múltra tekint vissza. Az agonisztikus politikaszemlélet alapjait Carl Schmitt nagyjából ugyanakkor fektette le, mint Gramsci a maga hegemóniaelméletét. Azóta a baloldalon Schmitt, a jobboldalon pedig Gramsci számít titkos tippnek. A titokzatoskodás oka kézenfekvő módon a fennálló hegemóniával függ össze, vagy fanyar iróniával azt is mondhatnánk, hogy az uralkodó „konszenzus” szerkezetére vezethető vissza.

Schmitt és Gramsci olvasása ma a posztpolitikai konszenzuson kívüli pozíciót erősíti, illetve elősegíti azt, hogy ez a pozíció elgondolható és megvalósítható legyen. Békés Márton a Kulturális hadviselés című könyvé­ben arra világított rá, hogy a képmutatás végével ennek a két elméletnek a nyílt szintézise jelenti a kulcsot a jövő politikájához. „SCHMITT + GRAMSCI = GYŐZELEM” – szól a kultúrharc liberális hegemóniát kihívó képlete. De mit is jelent ez pontosan?

A konszenzus helyett a politika keresését. A dolgok néven nevezését. Azt, hogy a szalonok illemszabályai nem érvényesek, és ami igaz, akár már most is kimondható. Így tehát a konszenzus hegemóniát jelent, a politika pedig ellentéteket. Az őrült kiáltozása elhal a téren, és a hirtelen támadt csöndben találkoznak a tekintetek. Az arcokon nem tükröződik semmiféle hiányérzet, hiszen a valóság utópiák nélkül is kielégítő. Ha nem is konszenzus, de egy fontos felismerés születik: a politika lehetséges.

(A szerző eszmetörténész)

Kapcsolódó írásaink

Lázin Miklós András

Lázin Miklós András

Leugrott az ékszíj

ĀFricska. Újfent ledobta a bukott miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc esze az ékszíjat

Bán Károly

Bán Károly

Jogálnoksági furkósbot

ĀBő hat héttel a parlamenti választások előtt az Európai Unió Bírósága mentőövet dobott a napról napra fogyatkozó támogatottságú magyarországi szivárványkoalíciónak