Nagymihály Zoltán

Vélemény és vita

Csurka István és a szellemi rendszerváltás

„Majd egy higgadtabb kor higgadtabban fogja őt értékelni, mint amire mi most képesek vagyunk. Jelentőségét, hatását, személyisége erejét, különleges intuícióját becsüljük meg nagyon” – írta Körmendy Zsuzsanna Csurka Istvánról szóló nekrológjában, 2012 februárjában. A drámaíró-politikus tíz éve távozott: az indulatok, a mondanivalójának erejét is csökkentő, sokakat bántó pártpolitikai szerepvállalás lenyomata talán még ma is túl erős a maga teljességében való értékeléséhez. Erre már csak terjedelmi korlátok miatt sem teszünk kísérletet: a magyar rendszerváltás szellemi megalapozásához való hozzájárulásának minőségéről is csak felvillanásokat tudunk adni.

Sokszor idézett, az 1987-es első lakiteleki találkozón elhangzott záró gondolataiban a következőképpen fogalmazott: „Honnan merítettem a bátorságot és a judíciumot ahhoz, hogy ezeket a húrokat megpendítsem, hogy a megengedettnél többet, s hosszabban szóljak? […] Nos, ennek egyszerű és gyakorlatias oka van. Én az imígyen szólásra valamicskét már befizettem. Ha zászlóvivőnek nem is, golyófogónak talán megfelelek.” (Lakiteleki beszéd). E mondatokban ezúttal ne a sokszor rá jellemző váteszi előrelátásra, inkább a múlt leírására figyeljünk: arra, hogy a rendszerváltást megelőző szellemi folyamathoz sokan, sokfelől érkezve tették hozzá a magukét – „befizettek” rá. Csurka István is. A nyolcvanas években a korábbi évtizedek ünnepelt drámaírójából, „fizetett fenegyerekéből” (Bibó-felejtés) a nemzeti sorskérdések iránt elkötelezett értelmiség egyik meghatározó képviselője lett. A nyolcvanas években körülötte is „pezsgett” a levegő. 1981-ben a szamizdatban megjelent, az ellenzék széles rétegeit megmozgató Bibó-emlékkönyvben jelent meg Bibó-felejtés című esszéje. 1983-ban Csoóri Sándor – Duray Miklós Kutyaszorító című könyvéhez írt előszava miatti – szilenciumra ítélése ellen tiltakozott Hubay Miklós írószövetségi elnökhöz írt levelében. Két évvel később az ellenzék monori találkozójának és kulturális ellenfórumának egyik előadója. 1986-os, az amerikai magyar emigráció köreiben tartott előadásai és az abból készült kötet (Az elfogadhatatlan realitás) megjelentetése után őt is eltiltották a publikálástól. Ezt az 1987-es lakiteleki antikatasztrófa-program bejelentése és a Magyar Demokrata Fórum alapításában való részvétel, majd 1988-ban az erdélyi falurombolás elleni tüntetésen, a Hősök terén elmondott szónoklat követte.

Csurka lényeglátó, a magyar társadalom mély válságának és önvesztésének folyamatát, a határon túli magyarság magárahagyottságát leíró, az 1956-os forradalom nemzeti emlékezetbe (annak legfényesebb lapjaira) való visszaemelését célul kitűző felszólalásai és esszéi ma is a nyolcvanas évek Magyarországának legnagyszerűbb szellemi teljesítményei közé tartoznak.

Az általa Bibó-felejtésként leírt jelenség a magyar szellemi élet szinte teljes egészének 1956 utáni árulását és tékozlását, a rossz kiegyezések bírálatától tartózkodó szellemiségét volt hivatott érzékeltetni – már 1981-ben. Csurka nem hagyott kétséget a felől, hogy bűnben fogant, az 1956-os szabadságharc leverésével kezdődő korszakról beszél „beteges, elferdült szellemiségű, állandó skizofréniában vergődő, korrupt, pénzimádó, istentelen korként”. A magyar forradalom egyedülálló csodájáról a nyolcvanas évek közepén kevesen tudtak és mertek olyan plasztikus képet festeni, ahogy ő tette az ellenzék monori találkozóján tartott referátumában: „Egy nagy cefréskád, egy vastag fedővel letakart dézsa és ezen a deszkafedőn, az erjedő lé fölött folyt percről percre a táncikáló, vidám barakk-élet. 1956. november 4-e után ebbe a dézsába hánytak bele mindent: vért, hősi halált, munkástanácsot, a forradalom gyönyörű mámorát, az egy hetes szabadság eksztázisát, az öntudatot, majd valamivel később az akasztottak ezreit és a börtönviseltek megveretéseit és megaláztatásait… […] Az alku legfőbb kikötése volt ez: Felejts, hallgass!” (Új magyar önépítés). (Ahogy 2006-ban megjelent, Az esztéta című „tényregényében” utalt rá: a Kádár-rendszer legnagyobb bűnei közé tartozik, hogy a forradalomnak való tiszteletadást évtizedekig megtorolta, ezáltal ’56 nagyszerűségét nem hagyta a közösségi, nemzeti emlékezet részévé válni.)

A felejtés és a hallgatás együtt járt a nemzeti ön(tudat)vesztés folyamatával, a „helyzetismeret” és „önazonosítás” hiányával, a határon túli magyarság magárahagyatottságával (A véres kard). Csurka azok között volt, akik a szomszédos országokban végveszélybe került magyarság sorsának a magyar társadalom legszélesebb rétegeiben való tudatosítását elengedhetetlennek tartották a nemzeti megmaradás szempontjából. Ahogy Lakiteleken fogalmazott: „Hárommillió ember ma naponta megküzd ezzel a halál-vízióval, mégpedig a legközvetlenebbül, a legkegyetlenebbül. Ez előtt a hárommillió ember előtt ma már nincs magyar távlat, magyar jövő. Ezt a hárommilliót naponta megalázzák azért, mert magyar. Számukra a nemzethalál valóság, személyes sors, örökös vagy-vagy. […] Ettől a hárommillió magyartól csak a nyelvét, kultúráját és élete magyarként való leélésének lehetőségét akarják elvenni, egy öntudat nélküli kiszolgáló személyzetté akarják lealacsonyítani. […] Magyarságtudatunk az utóbbi négy-öt évtizedben szánalmasan összetöppedt. Még az országhatáraink zsugorodásánál is látványosabban. Egész nemzedékek tudatából esett ki az a magyarság, amelyik nem a határainkon belül élt.”

Csurka István világosan látta: ahogy az egyetemes szellem embereinek, úgy a magyarságnak sem szabad elfogadnia a lefegyverző realitásokat és annak propagátorait. Miközben sötét színekkel festette le a társadalom állapotát, önleértékelését, „öngyarmatosítását” és kisebbrendűségi tudatát, a magyar történelem hősi korszakaiból és mintázatából erőt merítve fordult a jövő felé. „Ez, ami most kezd kialakulni a világban, az összetartozás felismerése és a sorsközösség vállalása, azzal a reménnyel kecsegtet, hogy az »eltévedt lovas« rátalál a maga útjára. Dehát miért is ne? Hiszen mi az abszurditás hősi népe vagyunk. Voltunk és leszünk. Miért is ne éppen most kezdhetnénk jó irányba ügetni, amikor már ló sincs alattunk?” (Magyar abszurditások). Már ekkori írásaiból is hiányzik a Nyugat iránti kritikátlan rajongás: világosan látta azt, hogy amit az akkori magyarság gazdaságilag „sóvár szemmel” joggal irigyel, az szellemileg és erkölcsileg már hanyatlik. „A Nyugat, ahogy innen látszik […] a Pénz bűvöletében élő, önkielégítő társadalommá vált, s mintha teljesen elherdálta volna azt az egykori képességét, hogy a társadalomszervezés mintájává váljék. Az árubőség nem azonos az ember felszabadításával, és a liberális demokrácia sem sokkal több egy könnyed francia szalonvígjátéknál egy olyan ember szemében, aki a rivaldán túlról nézi, és aki vérrel váltotta meg a jegyét az előadásra. […] Ma már Nyugaton nem készül új életprogram. Ma már a Nyugat sem tud hivatást ajánlani fiainak. Nem születik új társadalomminta, nem tör fel új eszme. Ma már a Nyugat nem kezdeményező fél.” (Az elfogadhatatlan realitás).

Amit egyik, később nyíltan és határozottan felvállalt szellemi előképéről, Szabó Dezsőről „identitásélményéről” és „identitáslátomásáról” írt, talán rá is igaz: „Kár, hogy ő egy kicsit túlharsogta, és ezzel némileg érvénytelenítette is a magáét.” Mindez nem változtathat azon, hogy a nyolcvanas évek reformmozgalmáról és a rendszerváltás megalapozásáról Csurka István eszmeisége és szellemi teljesítménye nélkül nehéz lesz érvényeset mondani.

(A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos segédmunkatársa)