Párbaj, képtelenség

Van abban valami bicskanyitogató és manipulatív arcátlanság, ahogy a magyar baloldal turmixkoalíciójának miniszterelnök-jelöltje a HírTV felvételén párhuzamot von a kormány által bizonyos élelmiszerekre bevezetett árstop és a kommunista lágerek, a Gulág között. Megszokhattuk már, nem telhet el úgy hét, hogy Márki-Zay Péter ne mondana valami irtózatos sületlenséget.

Az ember helyenként meghökken tőle, hogy tényleg az ország vezetésére szegődne egy olyan figura, akinek ennyire kevés kapcsolata van a magyar valósággal (lásd a benzinárról, a rezsicsökkentésről stb. mondottakat), aki ellenfelének és ellenfele választóinak folytatólagos sértegetésében véli megtalálni az ambíciói beteljesedéséhez vezető utat, néha nevet kínjában, legtöbbször viszont csak fohászkodik, húzza már ki valaki a konnektorból a hódmezővásárhelyi polgármestert, mielőtt végleg lecsapja az összes biztosítékot.

Mostani tirádája nemcsak azért lóg ki a menetrendszerű hebehurgyaságok közül, mert ha jól szétnézne a mögötte álló politikai tömörülésen, kis túlzással találna köztük olyat is, aki látta Lenint, ám olyanokat biztosan, akik nem túl régen még hittel és hűséggel szolgálták az ügyét, hanem mert relativizálja a kommunizmus áldozatainak szenvedését, ami így, az emléknaphoz közeledve kimondottan otromba érzéketlenség.

De miért ragadta el a jelöltet a „felhevülésnek gyors talyigája”? – kérdezhetnénk Petőfit idézve. Láthatólag bántja őt, hogy vélhetően a miniszterelnök nem áll le vele vitatkozni. Egy versengő demokráciában alapvetően normális ügymenetnek számít, hogy a főhatalomért ringbe szálló jelöltek szemtől szembe, face to face ütköztessék elképzeléseiket az ország jövőjéről. Ez komoly dolog, nemcsak azért, mert megfontolt, felkészült szereplőket feltételez, hanem mert egy ország lakóinak következő évekbeli élete a tétje.

Komoly, mint egy párbaj volt hajdanán. S ugye nem meglepő, hogy az sem állt módjában bárkinek. Megvoltak a szabályai, az első és talán a legfontosabb ezek közül a párbajképesség. Legelőször ezt vizsgálták. Clair Vilmos 1908-ban megjelent Párbaj-codexében ez áll: „Párbajképes ennélfogva mindenki, (…) akit becsülettel összeférhetetlen cselekmények vagy üzelmek nem terhelnek, s ilyenekért jogerős bírói vagy becsületbírósági ítélettel megbélyegezve nincsen. A párbajképesség kérdésének megítélésében a társadalom elfogadott szabályai irányadók.”

Lárifári, mondaná erre az, aki a 2006-os miniszterelnök-jelölti vitában párbajképtelenné tette saját magát, mert „becsülettel összeférhetetlen cselekményt” követett el, és mindenki mást is, akivel bármilyen néven nevezhető szövetségben a választáson elindul. Emlékezzünk rá, amikor az egészen addig létező formátumot arra használta fel, hogy belehazudjon a vele szemben álló és az összes néző szemébe.

De nemcsak Gyurcsány Ferenc viselkedése volt a probléma, hanem a baloldali nyilvánosságé is, amelyik akkor számon kérhette volna a skandalumot, figyelmeztethette volna rá a delikvenst, a szabályok ilyen áthágása nemcsak nem szép, de hosszú távon is romboló hatást fejt ki. Ehelyett győzelemként ünnepelte, és amikor néhány hónap múlva egyértelműen fény derült a hazugságra, védte tovább, nem meglepő, hogy ekként rögzült. Még a napokban is azt olvastam valahol, hogy Orbán fél kiállni, mert 2006-ban Gyurcsány lemosta.

Ilyen előzmények után, ilyen közegben, kérdezem tisztelettel, ki az a felelős politikus, aki az árstopot a Gulággal rokonító, másfél millió, kínai oltóanyaggal elkövetett rablógyilkosságról stb. beszélő ellenféllel átlépi egy televízióstúdió küszöbét?

(A szerző lapszerkesztő)