Választ az egyház

Isten őrizz, hogy politikai agitáció folyjék a szószékről, mint ahogy azt tette egy régi angol lelkész barátom, aki a Szentírás helyett mindig a brit Munkáspárthoz közeli The Guardian baloldali lappal a kezében sétált be az istentiszteletre, majd tette ezt az oltárra. És végképp nem úgy, mint ahogy egy másik lelkész ismerősöm tette, aki a 2015-ös röszkei vész idején prédikációjában kijelentette, Jézus sosem érkezett volna el hozzánk, ha Magyarországon keresztül kellett volna áthaladnia.

Az egyháznak az államhatalommal sem szabad összefonódnia úgy, mint azt látjuk, mondjuk, Németországban, ahol a római katolikusok feje Marx-szobrot avat, az evangélikus egyház pedig LMBTQ-zarándoklatokat szervez, és a perselypénzből embercsempészhajókat pénzel. Ettől függetlenül a keresztény egyház számára nem lehet közömbös az, hogy egy országban demokratikus folyamatok zajlanak-e, vagy valakik megtiporják egy nép méltóságát azzal, hogy elveszik önrendelkezési jogát.

A keresztény egyházak választókból is állnak, akik azért jönnek a templomba, hogy a liturgiai térben egy-egy órára megpihenjenek a szekuláris politika megosztó realitásától. Ezért az egyház egyetlen és szigorúan betartandó feladata az, hogy az oda betérőknek Isten igéjét hirdesse annak teljességében, valósághű megfogalmazásában, függetlenül attól, hogy a Biblia egy igeszakasza éppen kinek a véleményének mond ellent, esetleg milyen érzékeny pontokon tér el a szekuláris közegben épp uralkodó trendektől. De mégis, az egyház tagjai választók is egyben, akiknek tisztában kell lenniük bizonyos értékekkel, amelyek segítségével a templom kapuján kilépve orientálódnak az immár közös dialógus hiányában egymásra kiabáló politikai térben.

Sajnos manapság a liturgiai közegben is találkozik az ember olyan szószólóval, aki elsajátította annak a művészetét, hogy hosszasan és erős nyomatékkal mondjon semmit. Azt hiszi, ez a politikai neutralitás. Máskor pedig a Fidel Castrót is megszégyenítő felindulással zengedezett prédikációk hallatán tudatosodik az emberben az, hogy valószínűleg van egy típus, aki aggasztóbb azoknál is, akik mindenen morognak és elégedetlenkednek: az örök optimista. Tudjuk, ő a keresztény verziója annak, aki a darázsszezon csúcspontján becsukott szemmel adja magát át a balatoni vattacukor élvezetének…

Az egyháznak más szóval színt kell vallania, mégpedig hallhatóan, félreérthetetlenül. De bármilyen kezdeményezést is támogat, ezek következményeiért vállalnia kell a felelősséget.

Ha Marx-szobrokat avat, álljon fel, amikor valaki a gulágokon halálra gyötört milliókról beszél. Ha mentőhajókat pénzel, hangosan jelentkezzen, amikor egyik megmentettjük terrorcselekményt vagy erőszakot követel. Magyarországon szerencsére nem itt tartunk, nálunk az egyházban inkább azokat halljuk, akik a társadalmat szeretnék konzerválni, hogy „megőrizzük értékeinket”, másrészt azokat, akik kiürítenék a nemzeti örökséget és történelmi tudatot egy „majd meglátjuk, mi jön helyére” attitűddel.

Az igazi keresztény közösségnek ezzel szemben transzformálnia kell a nemzetet úgy, hogy értékei, hagyományai megmaradjanak, ugyanakkor dinamikát is kölcsönözzenek a társadalomnak, amivel előre tudunk haladni. Erre csak egy hittel és reménnyel rendelkező közösségnek lehet módja és erkölcsi felhatalmazása.

(A szerző újságíró)