Szabadságjogok ütközése

A gyermekvédelmi törvényről szóló vita jogi, politikai és morális kérdés is egyben, a népszavazás pedig demokratikus politikai választ ad majd. Mégsem ebben a mederben folyik a vita. A vita ugyanis most éppen az, hogy lehet-e, szabad-e népszavazást ebben a kérdésben tartani. A baloldal szerint nem.

De miért nem akarja a magyar ellenzék mellett a liberális–progresszív politikát képviselő nemzetközi baloldal, hogy egy legitim népszavazáson a magyar nép döntsön erről? Miért nem lehet szerintük az LMBTQ-jogok propagálásáról demokratikusan dönteni? Miért nem akarják „megengedni”, hogy eldöntsük, hogy be akarjuk-e az iskolákba ezt a propagandát engedni?

A válasz összetett, de viszonylag könnyen kibogozható. Eredete a két nagy ideológiai hegemóniában keresendő. A ’68-as szélsőbalos generáció és a velük vitatkozva együttműködő neoliberális politikusok elitista álláspontjából tudunk kiindulni. Szerintük ugyanis az emberek nem tudják maguktól eldönteni, hogy mi a jó nekik; hogy mi az, amit helyes követniük. Így rá kell őket „ébreszteni”, meg kell őket erre „tanítani”. Ehhez pedig a leghatékonyabb eszköz a kultúra és az oktatás. Ide kell beszivárogni, ezeket a területeket kell megszállni, és itt kell propagandát folytatni.

A tömegkultúra után így szükségszerűen az iskola következik.

Ezzel szemben van egy másik, ettől merőben eltérő világlátás, egy ellenkező attitűd. E szerint a múlt szervesen összefügg a jelennel, amiben az a helyes, ha a „kipróbált” morális értékeket követjük, ha óvó szándékkal tekintünk hagyományainkra, és mindezt továbbadjuk a következő generációnak.

A két nézőpont közötti különbség a politikai cselekvésben ragadható meg. Így a kultúrharc végül is politikai harc lesz a kultúráért és az iskolákban való jelenlétért.

Ezt a szembenállást lehet tetten érni a gyermekvédelmi törvényről folytatott vitákban, ahol – bármennyire is tagadják az elitista baloldalon – két szabadságjog ütközik. A liberálisok és a baloldal szerint az LMBTQ-jogokról szóló propaganda az iskolákban is előbbre való, míg a nemzeti alapon álló konzervatívok a család szentségét óvják, így a szülők és a gyermekek jogát védelmezik. (Persze a két világlátáson kívül állók is fel tudják tenni a kérdést e mentén: bemehetnek-e szülői engedély nélkül felvilágosító órákat tartani civil szervezetek az iskolákba, vagy nem? Lehet-e a különböző szexuális identitásokat az iskolában bemutatni szülői engedély nélkül vagy sem?)

A kérdést azonban a baloldalon elitista módra kezelik, azaz vitát nem nyitnak arról, amit ők kizárólagosan helyes válasznak tartanak. A tömegkultúrában hatékony eszközökkel így átkeretezik az LMBTQ-jogok propagálásáról szóló vitát. Azt sugallják ugyanis, hogy fontos társadalmi kérdésekről, illetve vitathatatlan alapvető emberi jogokról van szó, ahol a politikai vitának helye nincs. Aki a jogok ellen szól – az átkeretezett vita szerint – az „szélsőséges” vagy „homofób”, így ki kell közösíteni a hangját, sőt a személyét is a közélet minden szegmenségből.

Pedig a jelenség nem társadalmi, hanem politikai kérdés. Azaz lehet mellette és lehet ellene is érvelni. Ezt a lehetőséget, pontosabban az ellene érvelés jogosságát vonja kétségbe a tömegkultúrát uraló progresszív „hálózat”. Ami ráadásul nem a nép által választott politikai szereplő, azaz antidemokratikus szerveződés. Jogosan is teszi fel a költői kérdést Václav Klaus A szabadság hullámvasútjain című írásában, hogy miért van az, hogy az LMBTQ-jogokról, illetve azok propagálásáról nem lehet politikai vitákat folytatni, hogy olyan kulturális–politikai csoportok, NGO-k döntik el a „helyes választ”, akikre soha sehol senki nem szavazott?

A trükk az, hogy számos vitát a progresszív politikai csoportok átkereteztek. A kultúra minden csatornáján azt közvetítik, hogy vannak olyan kérdések, amelyekre – a társadalmi fejlődés miatt – csak és egyféle „helyes” válasz adható. Szerintük nem politikai kérdés az érzékenyítés, azaz az LMBTQ-jogok propagálása. Ha pedig nem politikai, hanem társadalmi kérdésről van szó, akkor szerintük politikai vita sem folytatható róluk.

A népszavazás megtartása már önmagában komoly eredmény.

Az eredménye pedig a vita végére tehet pontot vagy inkább felkiáltójelet. És mivel az emberek többsége mégis tudja, hogy mi a jó neki, hogy mi szerinte a helyes, tényleg van félnivalója a baloldalnak.

(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)