Démon

A tiltakozók azt vetik a volt munkáspárti kormányfő szemére, hogy miniszterelnöksége idején Nagy-Britannia részt vett a 2003-ban kezdődött iraki háborúban, személyes felelősség terheli számtalan ártatlan civil haláláért, és emiatt háborús bűncselekmények vádjával törvény elé kellene állítani.

Blair hazugságok tömkelegével indokolta Nagy-Britanniának az amerikaiak oldalán történt hadviselését, többek között azt állítva, hogy Szaddám Huszein iraki elnök tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik és olyan rakétákkal is, amelyek háromnegyed óra alatt elérhetik a szigetországot. Minderről később kiderült, hogy egy szó sem igaz belőle.

Ettől persze még Szaddám Huszein rendszere nem vált szerethetővé. Akkor már nem is szerették Nyuga­ton, elsősorban azért, mert útjában állt a térségben az amerikai érdekeknek. Szaddám megbuktatásának történetében talán nem is a konkrét hadművelet a leg­érdekesebb. Az előzmények rejtik a lényeget. Vagyis azt, hogyan lehet egy országot, egy rendszert olyan szinten démonizálni, hogy annak tönkretételét a világ közvéleményének nagyobb része jogosnak ismerje el, és kételkedés nélkül a gonosz és a jó, a fekete és a fehér harcaként fogadja el. Senki ne gondolja, hogy Irak túl messze van tőlünk. Közelebb van, mint gondolnánk.

Elég, ha csak jó száz évvel „visszatekerjük” történelmünket, és rögtön rájövünk, hogy mi már jóval korábban átéltük ugyanazt, amit az irakiaknak két évtizeddel ezelőtt el kellett szenvedniük. Az első világháború alatt és után az akkori fősodrú sajtó gyakran másról sem szólt, mint a török származású barbár magyarok kegyetlenkedéseiről, többek között a civilizált neolatin nép, a románok ellen. A legvadabb hazugság sem volt elég hazug ahhoz, hogy ne terjesszék Bukarest területrabló szándékú rágalmait.

A végeredményt tudjuk. Magyarországnak még annyi joga sem volt, mint Németországnak, vagyis az elcsatolásra szánt területeken nem lehetett népszavazást kiírni. (Kivétel Sopron és környéke.) A gonosz megbüntetése olyan egyértelmű dolognak látszott, hogy az európai közvélemény a világ legtermészetesebb ügyének tekintette Magyarország tönkretételét. Mert hát mi mást érdemel a gonosz?

Kézenfekvő az akkori és a mostani helyzet összehasonlítása. Ma is gőzerővel folyik Magyarország démonizálása, egész Európára morális veszélyt jelentő államként való beállítása. Aki Nyugaton csak a fősodrú sajtó tényként tálalt hazugságait olvassa, meg van győződve arról, hogy nálunk az ellenzék már rég börtönben van, kormánykritikus sajtó nem létezik, a bíróságok nem függetlenek. A démonizálás pedig minden beavatkozásra felhatalmazást ad. A szándékosan félretájékoztatott nyugati közvélemény jelentős része már természetesnek fogadja el az olyan retorziók kilátásba helyezését, mit a kivéreztetés, a térdre kényszerítés vagy az áprilisi parlamenti választásokba való beavatkozás konkrét szándéka, amit Vera Jourová, az uniós bizottság alelnöke már be is jelentett.

Egy ideje lehet hallani Brüsszelből, hogy a megméretés nem lesz tisztességes. Mitől lenne egy szavazás tisztességes, ha abba előre megfontolt szándékkal beavatkoznak, annak érdekében, hogy ne a választói akarat érvényesüljön? És már most készen állnak azok a forgatókönyvek is, amelyeket arra az esetre írtak, ha a beavatkozás „eredménytelen” lesz – ami a közvélemény-kutatások alapján igencsak valószínűsíthető –, és a nagy nehezen összetákolt baloldali koalíció elbukja az erőpróbát.

Ugye, hogy Irak nincs is olyan messze?

(A szerző lapszerkesztő)